Hosszabb ideje nem írtam. Sok dolog történt, foghatnám tehát arra is, hogy nem értem rá, valójában azonban amiatt húztam az időt, amiért eleve el sem akartam kezdeni ezt az egészet: vagy nem fognak hinni nekem, vagy éppen túl komolyan vesznek. Nos, mindkettő megtörtént. Egyre többen gondolják, hogy megőrültem. Többen elkezdtek úgy beszélni velem, mint egy hülyével, egy Jehova tanúja ismerős pedig a székely viccek világát idéző kijelentéssel igyekezte írásomat cáfolni (mán pedig ilyen nincs es), és biztosított róla, hogy az igazság a Bibliában, valamint az Őrtorony magazinban található, és jobb lenne, ha nem kísérteném az Urat.

És sajnos akadt, aki túlságosan komolyan vette, hogy ilyenek történnek itt, Sashalmon. Kaptam pár fura hívást bizonyos állami intézményektől, és most lehet, hogy nem szabadna ide leírnom, és abból is nemzetbiztonsági ügy lesz, hogy én itt, a blogomon megnevezem a Hivatalt, de ők kezdték. Először anyuékat keresték meg, aztán a főnökömnél érdeklődtek rólam, meg még ki tudja, hol, a frászt hozták mindenkire a "kiváló" modorukkal. Végül a házunkban, a nappaliban ülve várt haza két faszi, akik az öltözködési stílusukat nyilván a San Francisco utcáin c. sorozatból vették, kb. 1985-ből. Röhejes ballonkabát, gyűrött ing, meglazított csík-nyakkendő, kalap. Mint a Galla a Zimmer Feriben. Röhögnöm kellett. És csak úgy bejöttek, mert ott, a Márvány utcában így mennek a dolgok. Ha akarnak valakivel beszélni, hát csak úgy bemennek a házába és otthon megvárják.

Cseppet sem voltak meglepve a koboldos sztorin, ők inkább azon voltak felháborodva, hogy ezt én megírom. Tudni akarták, kikkel állok kapcsolatban, mi visz arra, hogy mindezt leírjam és milyen hasznom származik ebből. Két ekkora szociopata barmot még nem láttam. Amikor kommunikációs szükségletekről, a naplóírás jótékony lélektani hatásairól és hasonlókról kezdtem el beszélni nekik, nem értették, mit akarok, ezért aztán úgy döntöttek, hazudok. Elkezdtek finoman fenyegetőzni. Én meg mondtam nekik, hogy bekaphatják, és kivágtam innen őket. Lehet, hogy nem kellett volna. Másnap kaptam egy igen részletes NAV-vizsgálatot, ami még most is tart, de már anyuékat és a munkáltatómat is bevonták. Mindegy, már elkezdtem, ez a két kis pöcs nem fogja be a számat, elvileg itt még demokrácia van, legalábbis papíron. Ma reggel legalábbis még az volt.

Szóval ott tartottam, hogy egyedül maradtam itthon, ezért feltűnés nélkül meg tudtam lépni egész éjszakára. Zsuzsit egyelőre nem akartam bevonni, bár az okát pontosan nem tudom. Ő nyitott minden szokatlanra, nem lett volna nehéz dolgom vele. Azt hiszem, magamnak akartam ezt a bizsergető titkot. Blogot nem olvas, és, gondoltam, előbb-utóbb úgyis megtudja, addig meg járkálok le egyedül.

Aznap késő este egy kényelmesebb cipőben, picit talán túlöltözve jelentem meg Anyusnál, aki apró bólintással nyugtázta, hogy sikerült rávennie. Hogy pontosan mire, azt szerintem ő sem tudta (én biztosan nem), csak talán az tűnt egyértelműnek, hogy Kolbi nem marad magára a bajban. Már indulni akartam, amikor Anyus fura tanáccsal látott el: csak a cilinder számít, mással ne törődj. Visszakérdeztem volna, hogy mi az öregisten haragjáról beszél itt nekem, de leintett, hunyorított egyet, picit talán erőlködött, és halk recsegés következtében kinyílt a fal és feltárult egy nagy és sötét folyosó. Újabb hunyorítás, majd az apró bőrtasak, amit nyújtott felém, elkezdett halványan izzani. Azaz Anyusnál, a gyertyafényben tűnt csak halványnak, később jó szolgálatot tett.

A járat, amit magamban máris féreglyuknak kezdtem hívni, egy félkörív keresztmetszetű, nyálkás falú, kikövezett folyosó volt, amiben előre csak igen keveset lehetett látni, mert kanyargott. És persze vaksötét volt, de a kis csomag, ami egyébként kellemesen meleg volt, egész jól bevilágította. Elindultam.

A lépteim visszhangot vetettek, a légzésem gyorsult picit, amikor azt vettem észre, hogy a járat erősen lejt. Már egy jó órája gyalogoltam, és egyszerűen nem sikerült elhinnem azt, hogy még most is abban a világban vagyok, ahol eddig éltem, csak épp picit lejjebb; hogy fölöttem most is ott egy lakóház, a HÉV, vagy akár egy szupermarket. Viszont egyre büdösebb lett. Azaz nem is büdös, inkább úgy mondanám, egyre erősebb szagot, vagy inkább illatot éreztem. Nem volt kellemetlen, de volt benne valami ősi és vad. A Diornál valószínűleg ölnének érte, de itt lent ilyen töménységben bennem inkább csak félelmet keltett. Lassan meg is láttam a szag forrását: a járat, ami indulásom óta folyamatosan tágult, és ami ekkorra már egy metróalagút átmérőjét is elérte, az egyik kanyar mögött robosztus, ódon ajtót rejtett. Az ajtó előtt elviselhetetlenül erős volt az illat, és én leültem. Nem tudom, mennyi idő után merült fel bennem először, hogy mégis mi a fenéért ülök itt magam elé bámulva bután, de akkor, mint aki álomból ébredt, kótyagosan elindultam tovább. A járat szűkülni kezdett. Azt feltételezve, hogy az összekötő út szimmetrikus, nagyjából húsz percre taksáltam érkezésemet Őnagyságához. Tévedtem. Az út csak szűkült tovább, és már a visszaforduláson töprengtem kétrét görnyedve, amikor megpillantottam az ajtót. Nyitva volt. Egy gazdátlan cilinder hevert a küszöbön.

Eltelt már több mint egy hét. Megváltozott minden. Tudom, hogy meséltem már hasonló érzésről, de ez most tényleg más. Egészen fura érzés tudni, hogy időnként miért tűnnek el fél pár zoknik. Miért kong a járólapok közül néhány, miközben a mellettük lévő nem. Mi okozza a sötétben azt, hogy a sarkokban, ha nem pont oda nézek, látásom perifériáján valami mozgást érzékelek. Tudom, miért menekülnek fel a fára azok a túltáplált meztelen csigák és mitől van időnként olyan ingadozó fénye az egyik lámpának a nappaliban. De azt is tudom már, hogy ha távol járok a házunktól, miről ismerszik meg a koboldok lakta hely. Ők nem mezüzét tesznek ki, de nevezhetnék akár úgy is: megjelölik a birtokháborító bengák házait, igaz, nem az elsőszülötteket féltik, hanem menedéket nyújtanak az esetlegesen inkognitójukat vesztett társaiknak. De nemcsak azt tudom, miben mások, mint mi: megdöbbentően emberiek tudnak lenni.

Kolbi például nem szereti, amikor a kicsik megőrülnek, és játék címén törnek-zúznak. Anyussal ez másként van, szerinte egy kicsinek (a gyerek szót nem szívesen használják) az a dolga, hogy rossz legyen. Kolbi néha rohadtul felhúzza magát apróságokon, Anyus viszont alapból fel van mindig húzva kicsit, de ezt nagyjából tartani is tudja. A kapcsolatuk tele van ellentéttel, mégis imádják egymást. Mindketten olyan szeretettel szidták nekem a másikat, hogy az már-már megható volt. De amikor Kolbi végül nagy-nehezen belekezdett abba a történetbe, amihez láthatóan nem fűlött a foga, Anyus mögé állt és a vállára tette a kezét.

Ez a történet mondjuk azóta is többször szóba került köztünk, és ha jobban belegondolok, olyankor mindig kicsit össze is kapaszkodtak.

Azóta mindig a konyhában találkoztunk, otthonos kis hely, és leszámítva azt, hogy nem az én méreteimhez tervezték, még én is szeretek ott lenni. Azok a levek, amiket mindig udvariasan lenyelek, undorítóak ugyan, de semmiképp nem bántanám meg Anyust, aki mindig készít nekem egy nagy adagot.

Tegnap este is lementem, ezúttal „csak úgy”. Hallotta a lépcső nyikorgását, ahogy lépkedtem lefelé, gondolom, mert már ki volt készítve az ital az asztalra, de ezúttal volt ott valami nasi is. Van egy határa a jómodorból elfogyasztott ételekkel és italokkal szembeni toleranciának, de ez mindenképp túl volt a határon. Mozgott. Nem értettem, miért akar már etetni is engem, ami eddig nem volt szokás köztünk, de valahogy minden más volt. Anyus sokkal kedvesebb volt velem, szinte mosolygott, és lassan esett le, hogy most először járok itt úgy, hogy Kolbit nem látom. Rákérdeztem volna, de volt egy olyan érzésem, hogy ez most nem jó ötlet. Ültem a földön, és – csodák csodája – Anyus is abbahagyta az örökös sürgölődést, leült mellém egy kis hokedlira, amit valami rusztikus Barbie-házból is lophatott volna. Egészen közel ült, és a kedvessége mögül nyugtalanság sugárzott. A kezét alig észrevehetően tördelte, de nem akarta, hogy lássam. Kérdezgetni kezdett olyasmiről, ami láthatóan őt sem érdekelte, aztán egy darabig hallgatott. Az enyhe dohszag, a kopott, régi bútorok és a gyertyák vibráló fénye olyanná tette ezt a pillanatot, mint egy régi háborús film konyhajelenetét, ahol az üres asztal körül ül a család, a felnőttek a recsegő rádióban hallgatják a fejleményeket, a gyerekek pedig örülnek, ha jön a postás, és nem érik, anyu miért sírja el magát a megkönnyebbüléstől, ha nem távirat érkezik. Anyus rám néz, a szemeiben összegyűlt könnycseppek remegnek, de még idejében elkapja a fejét, így nem látom, hogy legördülnének, csak amikor visszafordul, csillog a kis arca. – Van egy cigid? – kérdezi. Azt hittem, rosszul hallok, de sietve hozzáteszi: - De csak ha nem szólsz neki! Néz rám a könnyes szemeivel, alig láthatóan remeg a keze, Kolbi nevét pedig nem mondja ki. Csak két szál van nálam, odaadom az egyiket, és én is rágyújtanék. Épp csak nem üti ki a kezemből. Kint, mondja. Fel a lépcsőn, ki a kertbe, be a garázsba, és épp csuknám is be az ajtót, amikor Zsuzsit látom kijönni a teraszra. Telefonál. Anyus azonnal lecsapja magát a fűbe, nem akarja, hogy meglássák. Amikor bejutunk a garázsba, rám néz, aztán szégyellősen le a földre és alig hallhatóan azt mondja: – Mondd el neki, ha akarod. Nem jó, ha titkaitok vannak – azzal kitör belőle a sírás. A kis mellkasa csak úgy rázkódik, a térdét fogja, hajlong előre, aztán egyszer csak – legnagyobb meglepetésemre – átöleli a lábszáramat, forró kis arcát a vádlimnak nyomja, de így is hallani, hogy zokog. Amikor végre enyhül a roham, szájába veszi az aránytalanul nagy cigit, és némán várja, hogy meggyújtsam. Köhög, aztán lehuppan a földre, lábait a melléhez szorítja és a térdére húzza a ruháját, majd hintázni kezd előre-hátra. – Nála van – mondja halkan. – Kolbi. Nem kérdezted, ezt köszönöm, de akkor is muszáj beszélnünk róla. Újra közeledik az idő, és Kolbi ezúttal nem hagyja magát. Úgy döntött, védekezik, és segítséget szerez. De nem szólt nekem, csak amikor láttam, hogy mennyi időre való kaját vitt magával, akkor jöttem rá, hogy hova megy. És hogy nem látom egy darabig.

Csak szívta a cigit, hintázott, a szeme a távolba révedt és monoton hangon ő is beszélni kezdett arról, amiről Kolbi múltkor oly nehezen oly keveset mondott el. Hosszan beszélt, nem lehetett közbe kérdezni, de nem is akartam. Gyakran eltért a tárgytól.

Tudtam, hogy léteznek emberek. Egy ideje tudom, hogy léteznek koboldok is. De van még egy harmadik társaság is, bár belőlük – hál istennek – rohadt kevés él. A környéken csak egy szokott előfordulni, és az is csak néhány évente. Vénségesen vén már, Anyus szerint jó ideje nem járt erre, de (ők valahonnan tudják, hogy) „lassan itt az idő”.

Nincs nevük, és sosem jönnek fel. Olyan járataik vannak, amiket más nem használ. Ezek a járatok viszont egy „senkiföldje” csatorna segítségével minden koboldlakkal összekapcsolódnak. Nekik köszönhető, hogy – ahogy az informatikai hálózatokról mondjuk mi, emberek – már nincsenek külön hálózatok; egy nagy hálózat van, amelynek mi csak egy részét használjuk, és azt hisszük, más is így tesz. Ezek az izék néha eljönnek, és olyan dologra kényszerítik a koboldokat, amit ők nagyon nem akarnak. De ami még borzasztóbb, hogy valamilyen módon elérik, hogy akard, amit addig (és azután) nagyon nem szeretnél. Megalázó az egész, és van, aki el tudja nézni a másiknak ezt, mondja Anyus, de nem mindenki. Van, akinek ez nagyon fáj, még akkor is, ha ő is megteszi – és ezzel el is pityeredett megint. Az utolsó pár mondatból szart sem értettem, de nyilvánvaló volt, hogy kínos neki az egész és ezért beszél általánosságban, így nem is akartam faggatni. Amit viszont tudni akartam, hogy mit akar tenni Kolbi, hova ment és miért. Megkérdeztem, és ő röviden, tőmondatokban válaszolt. Korábban Kolbinak volt valakije (nem sikerült megtudnom, hogy a „korábban” azt jelenti, hogy mikor már vele volt, vagy őelőtte), akinek van egy viszonylag nagy családja (csak kicsik vannak ott, férfi nincs), és hozzájuk ment szövetkezni. Ők az egyik senkiföldje-járat túlsó végén laknak, azaz el kell menni annak az izének a bejárója mellett, ami nyilván nagyon veszélyes, de ha Kolbi nem jön vissza, annak nemcsak az izé lehet az oka, hanem őnagysága is, ahogy Anyus emlegeti. Akárhogy is igyekeztem visszaterelni a témát a – számomra valósnak tűnő – veszélyre, újra és újra a kikötöttünk Anyus féltékenységénél, Kolbi gyengébb nemhez való túlzott vonzódásánál és mindenféle múltbéli sérelemnél. Nem arról van szó, hogy hidegen hagyna, de sosem láttam még embert lelkizni, miközben egy oroszlán kergeti. Valahogy mégis megnyugodott, ezek szerint náluk is működik az, hogy ha nem oldod meg egy nő problémáját, nem is segítesz abban, hogy ő meg tudja oldani, de végighallgatod, már attól is jobban lesz.

Mint kiderült, ez az izé jóval nagyobb, mint ők, így mind az ő járatai, mind pedig a senkiföldje csatornák tágasok. Finom célzást véltem felfedezni abban, hogy közölte, még akár én is kényelmesen beférnék oda. Nem akaródzott a jelenleginél jobban belefolynom az életükbe, de egyre több időt töltöttem velük, ezért most azon gondolkodom, belevágjak-e. Ma este Zsuzsiék nem lesznek otthon, nem tűnne fel, ha akár egy egész éjszakára – eltűnnék a föld alá.

Reggel kótyagos fejjel ébredtem. A torkom száraz volt, a gondolatok, mint a szappan a kézből a víz alatt, csúsztak ki az agyamból. Van barátom, aki úgy mondja ezt: nem tudtam, mi van. A szokásosnál jóval nagyobb energiámba telt odatenni a kávét (néhány évnyi hűtlenség után újra ragaszkodom a kotyogóshoz), és hosszan álltam a pultnál. Zsuzsi már rég elment, korán kelt, a gyerekek ilyenkor még bőven alszanak (nyári szünet idején fordított életet élnek), volt időm magamhoz térni úgy, hogy az álmomat ne törölje ki valami praktikus beszélgetés. Azt álmodtam, hogy egy alacsony pincében futok valami elől, ami zajt csap, de nem látom, mi az, csak tudom, hogy nem lesz jó, ha utolér. A fejemet előre kell hajtanom, nehogy beverjem, és a meszelt falakon függő képekre sokáig nem is figyelek fel. Egy idő után – minden stressz ellenére – oldalra pillantok, és az egyik keretezett fotón magamat látom hat-hét évesen, a dédim mellett ülök egy moziban. Színtelen papírzacskóba nyúlunk egyszerre. Futok tovább. Kanyar jön, pár kép kimarad, majd egy iskolai, beállított fotón mosolyt erőltetek magamra. Sorra jönnek a képek, mind rólam készült, mint egy időrendbe rakott fotóalbum. Futok, egyre közelebbről zajong a kergetőm. Már a jelenkori képemet látom. Elfog a kíváncsiság, jön a folytatás! innentől már nincs világítás, vaksötétben futok tovább. Megállok, mielőtt nekifutok valaminek és összetöröm magam. Megfordulok a fény felé, és várom a végzetemet. Mindjárt ideér. A zaj, amit kelt, egyre ismerősebb. Valójában nem is zaj. Az álomban nehezen beazonosítható hangok közül való: ugatás, kiabálás, horkolás, kopácsolás lehet hasonló. Ez egyre inkább kiabálásnak hatott, méghozzá valami hátborzongatóan ismerős hangon. Látszik a közeledő, ugráló árnyék, az üvöltözés pedig egyre érthetőbb lesz: „Várjál már meg, hallod!? Ne rohanj már el! Én vagyok!” – a saját hangom volt. És egyszer csak ott állok, zihálva, kézzel a térdemre támaszkodva, magam előtt. Azt kérdezi a kergető önmagam tőlem, hogy miért hagytam ott, még akkor, amikor egyszer, csak egyetlenegyszer elváltunk kicsit. Nem értem, miről karattyolok. Akkor megmutatja a hasát, és hátrahőkölök attól, amit látok: iszonyú mélyen behorpad, mintha kivágtak volna belőle egy darabot. Ami neki (nekem) hiányzik, az a mostani önmagamon ott csüng, mint egy disznó hasa. Lassan megértek mindent. Kérdezni akarok, de ő elkezd valami érthetetlen dolgot kiabálni. De mégsem ő az, mert nem emberi hang ez, hanem inkább mintha… Igen, az ébresztőóra volt, és ezzel ért véget az álmom, ezt emésztettem a pultnál állva, néhány órával azután, hogy az új otthonom alatti, ősi lak százakárhanyadik generációs tulajdonosa beavatott.

Kolbi (rendes neve nincs, ahogy feleségének és a gyerekeknek sincs, csak ragadványnevek), aki nem neheztelt rám ekkor már, azzal kezdte, hogy két út van előttem. Az egyik az, hogy úgy döntök, nem fogadom be a hallottakat. Ebben az esetben sem úszom meg a felismerést, és ugyanúgy tapasztalni fogom az a többet, amit tőle a világról megtudok, de sok-sok energiámba kerül majd a küzdelmes önámítás, és nem érek el vele semmit. A másik út, ha hátradőlök, és hagyom, hogy sok dédelgetett igazságomról és dogmámról kiderüljön, hogy egyszerű tévedés eredménye, rossz következtetésekből, hiányos és mesterségesen kipótolt információkból fakad.

Én az utóbbit akartam választani, de elbuktam: kicsinyesen ragaszkodtam az igazamhoz, és olykor kifejezetten dühös lettem attól, hogy nyilvánvalóvá vált a tévedésem, pontosabban a tévedéseim sora, amik köré az életemet, értékrendemet, egyszóval magamat szerveztem. A végén mégis úgy tűnt, elégedett velem. A korábbiak állítólag rosszabbul bírták.

Kolbi családjának eredete a múlt ködébe vész. Amit tudni lehet, az az, hogy valamikor, amikor itt még más nyelven beszéltek (nem tudta megmondani, milyen nyelven, de jó régen lehetett) emberek és koboldok békében éltek egymás mellett. Már amennyiben békét jelent az, hogy tudtak egymásról, és ez a tudás nem zavart senkit. Amíg a tudomány, korunk új vallása be nem tiltotta a saját rendszerébe nem illeszthető lények, tárgyak, cselekvések és szabályok elismerését, elfogadását, ez így is volt. Ezekből a korokból maradt is fent számos történet, de mára mindentudó mosollyal és fensőbbséges legyintéssel mesének szoktuk titulálni őket, és a gyerekeink felnőtté válásának fontos állomása az, amikor már ők sem hisznek ezekben a történetekben.

Sok történet él Kolbi szerint a régiek balhéiról, amikor tulajdonjogi viták alakultak ki. Mivel a koboldok otthonai a föld alatt vannak, amikre – az ő szavaikkal – a „bengák” csak ráépítettek egy-egy kőszörnyet, úgy tekintik, hogy ez egyfajta eltűrt birtokháborítás, amiért ellenszolgáltatást várnak. Ennek mértéke azonban csak a koboldok számára jelentős, én is megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy a számukra mára csak igen nehezen beszerezhető zöldségekből kell valami keveset juttatni. Egy-két kiló krumpli, sárgarépa és esetleg cékla vagy zeller megteszi, a többit maguk is beszerzik egy furcsa és számomra nem is nagyon érthető eljárással, alulról, megközelítve de nem átlépve a földfelszínt.

Sokáig nem volt gond ezzel, de aztán jött a mindenható tudomány, és „mióta a világ varázstalanítva lett, mióta minden banális óraszerkezet”, már nem lehet nyilvánosan beszélni ezekről. Ha valaki mégis meglátja őket, vagy amit csinálnak és erről másoknak beszél, azt a tudományos világ inkvizíciós szervezetének papjai, azok a bizonyos pszichiáterek veszik kezelésbe. Tehát még a mágia egykori létezésében hívők is tévednek, amikor korunkat egyfajta mágikus apályként jellemzik, valójában a nem magyarázható tettek (mai nevükön csodák) egyszerűen illegalitásba vonultak, és – képletesen és átvitt értelemben is – a felszín alatt zajlanak.

Elég kevés beavatott van. Nehezen viselik, ezért az egyébként csúnyán megcsappant koboldtársadalom zöme szegénységben és teljes inkognitóban igyekszik élni. Fogynak, mert a szmogot az ő szervezetük ennyi év után sem tudta tolerálni, ezért – és persze a fizikai adottságok miatt – főként kertvárosi házak alatt találni még valakit. Beszélik, hogy a belvárosi csatornarendszerek és a metró építésekor sok kis koboldlak megsérült, vagy épp összenyílt a hálózatokkal, a Földalatti vonalán és a szocializmus alatt épített, ma már használaton kívüli, titkos alagútrendszerekben máig élnek páran, de ezt a légköri viszonyok miatt nehéz elképzelni. A koboldok nem társasági lények, náluk az egyetlen igazi közösség  a család, és jó ideje házasodási céllal sem ismerkednek. Nagyjából száz éve nem született kobold, amennyire Kolbi tudja, és lehet, hogy rendkívül hosszú életűek, de alighanem ők (illetve a kicsik, az ő gyerekeik) az utolsó koboldgeneráció. Nincs írott történelmük, csupán legendáriumuk (ők a meséket nem az állítólagos csodák, hanem éppen a mi történelemfogalmunkhoz hasonló történetrendszerük köré építik elég nehéz nem elválasztani a valóságot a fikciótól), így nem sokat tudni az eredetükről, de annyi biztos, hogy közük volt azokhoz a népekhez, akiket ma keltáknak nevezünk.

Én már a beavatottak közé tartozom, és ennek van egy olyan sajnálatos következménye, hogy sosem lehet másképp. A Man in black villanófényes memóriatörlője sajnos valóban csak a mesében létezik, ha egyszer tudomást szerzel a másik – Kolbi szerint a teljes – világ létezéséről, akkor is tudni fogsz róla, ha már nem akarsz. Azt pedig igen nehéz megemészteni, hogy egy olyan – az emberek túlnyomó többsége szerint nem is létező – kis lény történetét hallgatom, aki valamikor a török idők alatt született. A kicsik, akik Kolbi szerint még igen ügyetlenek és tapasztalatlanok, „csak” a századforduló környékén látták meg a holdvilágot (náluk így mondják). Mivel ők a hagyományosan elfogadott naptárrendszert nem használják, csak eseményekhez köthettük az időpontokat, amikről tudomást szereztek akkoriban. Ezek alapján sikerült úgy-ahogy belőni a dátumokat. Felesége – vagy ahogy ő hívja, Anyus – valamivel fiatalabb nála, már nem voltak fiatalok, amikor találkoztak, és a találkozás előtti időkről nem szívesen beszél.

Kolbi azt állítja, hogy amit mi varázslatnak, csodának vagy mágiának nevezünk, abban semmi romantikus nincs, neki épp olyan nehéz erős fejtornával (így mondta) parazsat kelteni, mint lépni, enni, aludni. Ne legyek meglepve az ilyesmin, mondta, semmi extra, olyan, mint a madárnak a repülés: mi nem tudunk, ő tud, és kész. A különbség szerinte annyi, hogy mi találtunk valami – a tudományunkba illeszthető – magyarázatot arra, hogy mitől tud repülni a madár, az ő úgynevezett mágiáikra meg nem sikerült, ezért úgy döntöttünk, hogy olyan nincs is. Ami nekik sokkal nehezebb, az a számunkra „normálisnak” tűnő műveletek technológiai részét megérteni. De csak igen ritkán vesznek igénybe ilyesmit. A nagy művüket azért, mondta, megmutatja. Erőlködve cibált ki valami ruhának tűnő izét egy kis fülkéből, de ahogy jobban megnéztem, a hideg rázott ki a felismeréstől. Felordítottam, de nem bírtamm nem odanézni. Egy ember összeesett bőre volt. Pontosabban ruhában, cipőben lévő öregasszony, akit, mint egy lufit, leengedtek. Odahívta Anyust, meg a kicsiket, belebújtak, és a szám leesett attól, amit láttam. Az utcán számtalanszor összefutottam ezzel a töpörödött, öreg nénivel, gurulós banyatankot húz mindig, és nagyon furán jár, de hajlott korának tulajdonítottam ezt. A szemek megdöbbentőek voltak: teljesen éltek! Csak mintha külön, kaméleon-módra mozognának… Mint kiderül, a két kicsi összedugja egymás mellé a fejét, és az egyik a jobb, másik a bal szemét kölcsönzi a maskarához. Amikor kijöttek belőle, és a bőr összeesett, a Harry Potterben látott jelenetre gondoltam, ahol Voldemort kígyója hagyja el az általa addig mozgatott halott öregasszony testét. A hideg rázott ki, Kolbi viszont vadul vigyorgott. Ezzel a módszerrel tudnak feltűnés nélkül guberálni, és mindent, ami kell, így be is szereznek. Egyszer állítólag majdnem összefutottunk, alig tudtak elbújni a garázsba, és miután bementem én is, elestek, mert a kicsik a fejrésznél vitába kerültek, nem tudtak megegyezni, ki melyik oldalra kerüljön. Amikor beléptem a sötét garázsba, összehúzták a bőrt a gallyak mögött, de ez állítólag olyan vicces volt, hogy a kicsik suttogva ugyan, de röhögni kezdtek. Már emlékeztem az egészre. Ha akkor megtalálom őket, biztosan szívinfarktust kapok…

Aztán Kolbi elkomolyodott és picit feszengeni kezdett. Egyik lábáról a másikra állt, a körmét piszkálta. Van még itt más is, mondta. Nem akaródzott belekezdenie.

Csodálatos lett volna ez a nap is. Biciklivel mentem dolgozni, most először. Bár valamivel kevesebbre tippeltem, nagyjából ötven perc tőlünk beérni. De ez ötven boldog és gondtalan perc, olyan, amilyet gyerekként éltem át suliba menet (én, bár fura lehet, szerettem suliba menni). Ugyanígy nézegettem a többi embert, a pékségek és frissen parfümözött hölgyek mellett nagyokat szippantottam a levegőből, és észre sem vettem, hogy vigyorgok. Így volt ez most is. Egészen felvillanyozódtam tőle, egész nap a haza utat vártam, mentem volna tovább, pedig még a munka is kifejezetten szórakoztató és érdekes volt. Aztán jöttek az első viharjelzések, majd besötètült az ég is. Nem hagytam magam lebeszélni, bringával indultam el. A táska legmélyebb részére tettem a tárcámat, bele a telefont, de mint utóbb kiderült, így sem maradtak szárazak… Amikor az út felénél az irtózatos erejű szél a szemem láttára porszívózta fel a porosnak cseppet sem tűnő Kerepesi utat, még vidáman (bár hunyorogva) tekertem tovább. Amikor az út kétharmadánál elkezdett esni az eső, arra gondoltam, egy hűtőfürdő több napi lázas kánikula után nem rossz. Az utolsó kilométer kezdetén, amikor már-már megérkeztem, na, akkor jött a jégeső. Vízszintesen csapkodta az arcomat, pattogott a fejemen, foltosra verte a karomat, de én akkor sem húzódtam be előle sehova: felállva tekertem, mert a szembeszél gyakorlatilag megállított volna. A szemem nem tudtam nyitva tartani, hatalmas faágak zuhantak le körülöttem, és végül, sokára, nehezen, de hazaértem. Mindenem vizes volt. A többiek sehol. Egy gatyában ültem a nappaliban, forró teát ittam és úgy éreztem, nyertem. Nehogy már egy vihar... És ekkor kopogtattak. Az ajtó előtt nem állt senki.

Becsuktam az ajtót és azon gondolkodtam, biztosan innen jött-e a kopogás. Valami nem stimmelt. Újabb kopogás. Most már biztos, hogy a hátam mögül jön. Elindultam a hang irányába. A földszinti vécé és fürdőszoba ajtói nyílnak balra, Julcsa szobája jobbra. Benyitottam mindháromba, de semmi. De volt ott még egy ajtó: a ház alatti pincerészhez (amit mi is használhatunk) vezető lépcső lejárója. Rossz emlékek (vagy hallucinációk?) törtek fel, de mire kinyitottam az ajtót, nyomtalanul tűnt el az egész. Helyette a vak rémület jelentkezett. Nincs ijesztőbb annál, mint amikor beigazolódik valami, amitől mindig is féltünk. Az, hogy az addig elképzelt, biztonságos szabályok szerint működő, meg- és kiismerhető világ mellett egy másik is létezik: hogy a mindig szőnyeg alá söpört, pletykának és alapvetően mesének titulált sztorikat nem egy túl erős fantáziával megvert idióta találja ki.

Először majdnem visszacsuktam az ajtót, majd a térdem magasságában érzékeltem valami mozgást. Lenéztem, és ott állt a cilinderes kis izé, akit a felesége (ha az volt) Kolbinak hívott. Az, aki – ha nem is ingyen, de – megengedi, hogy a házában lakjam. Az elmúlt napok minden igyekezete, amellyel hallucinációnak, fantáziálásnak, betegségnek akartam tulajdonítani a pincém alatti szint lakóival kapcsolatos tapasztalataimat, most egy csapásra romba dőlt. Ezek szerint mégsem hülyültem meg, vagy épp ez a bizonyíték arra, hogy meghülyültem. Lassan negyven vagyok, a skizofrénia kialakulásának, megjelenésének egyik jellemző életkora férfiaknál. Ez megmagyarázna mindent. És akkor ez a kis izé most nincs is itt. Ezt könnyen kipróbálhatjuk, gondoltam, és finoman a kis emberke felé rúgtam. Ha nem tévedek, egyszerűen át fog lendülni rajta a lábam. Ehelyett telibe találtam, mellbe rúgtam szegényt, ő pedig döbbenettel az arcán hátratántorodott és legurult az igen meredek pincelépcsőn. Megint tátva maradt a szám. Mi a franc folyik itt? Vissza akarom kapni az életemet, amiben a legizgalmasabb dolgot is képes vagyok komolyabb stressz nélkül átélni. Mi lesz a következő? Berepül a hálószobánkba a kibaszott Harry Potter?! Vagy Gandalf odacsődít pár rossz modorú zabagépet? Tényleg, Bilbo érezhette így magát. Hagyjanak békén.

Mindez csak egyetlen pillanat alatt futott át a fejemen, mert azok a hangok, amiket szegény Kolbi feje produkált a lépcsővel való rugalmatlan ütközése során, a frászt hozta rám. Utána rohantam, és kis híján én is leestem. Ott feküdt szegény a koszos pince félhomályos padlóján, teljesen mozdulatlanul. Sebek nem látszottak rajta, de ezt akkor még a sötétnek tudtam be. A makulátlan cilinder vagy két méterrel arrébb hevert a padlón. Kolbinak alig volt haja, májfoltos feje pedig egy merő ránc volt. Mint egy mazsola, olyan volt szegény. Vajon hány éves lehet? Megbecsülni sem tudtam… De ennél sokkal ijesztőbb volt, hogy nem lélegzett és semmire nem reagált. Ha léteznek is koboldok Sashalmon, most én megöltem egyet közülük. Az ijedtségemről teljesen elfeledkeztem, nagyon szomorú volt így látni ezt a kis lényt. Felemeltem, mint egy halott kisbabát, óvatosan. Felszedtem a cilinderét is, ami egyébként megdöbbentően meleg volt (ellentétben Kolbi testével, ami olyan hidegnek és élettelennek tűnt, mint fél kiló tarja), és elindultam felfelé. Azaz indultam volna, de ekkor tűnt fel, hogy a bojler helyén valami sötét folt tátong. Azaz a bojlert tartó fal, mint egy ajtó, nyitva áll, és mögötte ott egy már korábban is látott (vagy ahhoz teljesen hasonló) lépcső, ami a mélybe vezet. Végül is a családjához kell vinnem, hova máshova. Nem tudom, mi a teendő egy kobold halálakor.

Hosszú volt az út lefelé, hosszabb, mint amit a külső pincéből lefelé vezető lépcsőn megtettem. Egy függöny zárta le a végét, vörös, mint a Twin Peaks Fekete Barlangjában, és azon át egy kopott kis konyhába vezetett az út. A konyhában kedves rendetlenség, az a fajta, amitől egy hely otthonossá válik, és ott pakolt nagy dirrel-dúrral az a kis izé, akitől megtudtam Kolbi nevét. Azaz, ha jól tippeltem, a felesége. Amikor meglátott, az általam várttal ellentétben nem szomorú vagy riadt, hanem rohadt dühös lett. Úgy üvöltött, ahogy csak a parányi torkán kifért: „Megrúgtad, mi?! Pedig pont én mondtam neki, hogy te más vagy, hogy te még csak nem is bántottál minket, erre tessék! Ugyanolyan erőszakos tahó vagy, mint az összes benga! Tedd már le, baszd meg!” Még ebben a gyászos-stresszes helyzetben is viccesen hatott, ahogy egy ordító kobold káromkodik. Szót fogadtam. Ő odaugrott, és egy gyors mozdulattal Kolbi fejére csapta a cilindert, aki ettől úgy tért magához, mintha mi sem történt volna. Neje viszont megint meglepett, ugyanis ahelyett, hogy megörült volna a csodás gyógyulásnak, vagy inkább feléledésnek, őt is vadul szidni kezdte, és nem finomkodott: „Az anyád picsáját! Hányszor kértem, könyörögtem, hogy sose menj a közelükbe?! A múltkor már majdnem késő lett. És akkor velem mi lesz? És a kicsikkel??? Arra nem is gondolsz, baszd meg, hogy mi akkor mihez kezdünk, ha te…” Majd kitört belőle a sírás. Kolbi meglepően nyugodt volt, a beleélés legapróbb jele nélkül próbálta csitítgatni a nejét, majd odajött hozzám mosolyogva, és a legváratlanabb pillanatban akkorát rúgott a sípcsontomba, hogy felkiáltottam. Erre nagy csend lett, majd mindkettejükből kitört a hahotázó, könnyes nevetés. Először megint csak ostobán bámultam, de mivel a nevetés ragadós, én is hamar elkaptam…

Azért kerestek, mert Kolbi elérkezettnek látta az időt a beavatásomra, amit még a csarnokban tett látogatásomkor ígért. Leültettek a földre (a konyhaasztal is Barbie-bútor méretű volt), kaptam egy felespohár-méretű bögrében krumpli levet, és Kolbi, mint egy jó mesélő, belekezdett. Két órán át hallgattam. Erős túlzás volt, hogy minden kérdésemre választ kaptam, de amikor végül felmentem a családomhoz (közben megjött mindenki), már egy másik ember voltam. Olyan, aki tudja, hogy milyen keveset tud, és milyen jelentéktelen hülyeségeket tartott mindeddig fontosnak.

Az este átlagosan telt, hamar lefeküdtünk, és az ágyban fekve, a plafont bámulva próbáltam rendszerezni a hallottakat és tisztázni magamban, hogy valószínűleg az utolsó szóig igaz.

Tegnap este bográcsoztunk. Lecsót csináltunk kolbásszal, szalonnával, sok hagymával, igazán fitnessre sikerült. Tudtam is enni, lassan talán elmúlik az a kis fertőzés, ami miatt egyrészt napok óta émelygek és ráz a hideg, másrészt mindenféle fura lázálmom is volt. Nem emlékszem pontosan, de olyan volt, mintha alva jártam volna. Blőd baromságokat kezdtem képzelni, látni, hallani, tapasztalni. Holnap valószínűleg – csak a megnyugvásom érdekében – elmegyek dokihoz. Valami gyulladás lehet. Az a baj, hogy nem világos, mi az, ami megtörtént, és mi az, amit csak képzeltem. A bejegyzéseimet képtelen vagyok visszaolvasni, de a jelzések alapján sok olyasmit írhattam valóságosnak beállítva, amit csak elképzeltem.

Mindegy, tegnap végre nagyon klassz esténk volt, nem agyaltam semmin, étvágyam is volt, a lecsó is jól esett, végül Zsuzsival (ő a párom) kettesben kimentünk sörért, és még ebben a hihetetlenül meleg estében is sikerült egy egész jó kis sétát összehozni. Tervezgetek egy hétvégi balatoni kiruccanást, és a hétköznapi dolgok is egész jól lekötnek. Sőt: élvezem, hogy nem kell győzködnöm magam, hogy ezt vagy azt csak elképzeltem, hogy ilyen nincs, hogy biztos a fertőzés az oka. Ebben a megszokott, ismert keretek között zajló életben kiválóan kiismerem magam, és most nem is kell más. És bár nyilván semmi extra nincs a pincének a lezárt részében (miért is lenne), esténként a slaggal azért olykor belocsolok a nyitva hagyott ablakán, és megnyugtat a csönd: semmi motozás, csak azt hallani, ahogy a víz veri azt a kis éjjeli szekrényt, ami mögött… Szóval egy éjjeli szekrényt, ami ott van lent, na. Csak egy szekrény, semmi élmény nem köt hozzá. Nincs miről beszélni. Ez az egész pince egy kábé kétszer hármas helyiség egy vasajtóval, nincs benne semmi rendkívüli. Miért, mégis mi lehetne rendkívüli egy pincében?

A garázsba mostanában a gyerekek mennek fáért, mert nekem fáj a bokám, és félek, hogy rálépek valamire. Na nem mintha nem mernék bemenni, mióta az a macska vagy egér vagy mi olyan zajt csapott, hogy majdnem elkezdtem már képzelődni, mert ez csak egy garázs, a pincével nincs is közös fala. Meg ha lenne, akkor is: a pince is csak egy pince, az sem volna baj.

A munkám is egyre érdekesebb fejleményeket hoz, eléggé leköt egy új projekt, amiből nagy eredményekre számítok. A zenekarral is jól haladunk, készül az első saját szám, biztosan nagy sikere lesz Agárdon, ahol legközelebb játszunk. Julcsa lányomnak lassan indul az utolsó gimis éve, érettségizni fog, jövő héten pedig angol tanfolyamra megy. Dádus, Zsuzsi kisebbik fia lovagi tárborban van, amit egy régi barátom szervez, és ősszel kezdi a középiskolát, már nagyon várja. Ábel, a nagyobbik srác pedig ezerrel tolja a gitárt, pár hónapja kezdte és teljesen rákattant. Az amerikai foci mellett ez az új szerelem. Meg aztán van most egy jó könyvem is, amit olvasok, egy régebbi Grecsó, ami még kimaradt tőle nekem, azt olvasom, szóval elég izgalmas az életem, nem hiányzik bele semmi hülye képzelgés. Jól vagyok, na. Amikor meg nem, akkor becsukom a szemem és megvárom, amíg elmúlik. Ez csak valami könnyű kis fertőzés, nem lehet más… És amikor azt a hangot hallom megint (amit nyilván a vízcsövek csinálnak, biztos nincsenek rendesen légtelenítve), amit mostanában sokszor, vagy a szemem sarkából mozgást látok, arra gondolok, hogy nem nagy kunszt, mással is van ilyen, ez a nagy meleg is tud hasonlót okozni, meg az a sok hülye könyv és film… Néha már kezdtem elhinni bizonyos dolgokat, még szerencse, hogy idejében észbe kaptam! Szóval az életemben mostanában semmi hihetetlen és megmagyarázhatatlan nem történik, de így is épp elég izgalmas, szóval tényleg jól vagyok. Szinte mindig.

A csarnok sötét és üres volt, leszámítva négy vagy öt, engem bámuló, a fentiekhez igen hasonló, de vénségesen vén kis szerzetet... Egy asztal körül ültek. Az asztalon régi fém gyertyatartó, a gyertyák még füstöltek, mellettük koppantó pihent. Valószínűleg az érkezésem hallatán oltották el a fényeket, egy utolsó, erőtlen próbálkozás az inkognitó fenntartására. Akik után lejöttem, nem látszottak sehol, talán elbújtak, de az öregek nem követték őket. Ültek nyugodtan, és várták, mit teszek. Hideg és nedves dolog érintette a mellem: a nyálam csordult ki. Ekkor vettem észre, hogy tátott szájjal bámulok. Ettől picit zavarba jöttem, de megszólalni azért nem sikerült.

Ennyi meglepetés, egy ájulás, mindez az éjszaka közepén – ez azért sok volt. Ma már azt gondolom, lehettem volna udvariasabb, és feltehettem volna sok logikusan kikívánkozó kérdést, de mindössze annyit tudtam javítani az antrém során mutatott képen, hogy becsukat a számat és megtöröltem az állam. Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra. Kellemes idő volt, nyoma sem volt a fenti kánikulának, ahogy ez el is várható. Enyhe dohszag, meg még egy illat, amit nem ismertem fel először, érdekes, cseppet sem kellemetlen elegye tette még öregebbé a kortalanul régi helyiség hangulatát. Gullivernek éreztem magam mellettük, de nem Swift, hanem Szatmári Gulliverjének, aki bamba és értetlen. Kicsik voltak nagyon, talán fél méteresek. Mindnek cilinder a fején, de a ruha gyanánt hordott szári más volt, mint azoknál, akiket magamban már gyerekeknek neveztem. Ezeké itt tiszta volt, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon rendezett. Az asztalon evőeszközök, néhány szem krumpli, és valami uborkaszerű, de mégsem az. Talán valaminek a gyökere lehetett, nem ismertem fel. Középen, egy kis tálkában, amilyenbe a csontot szoktuk dobni, kukacok nyüzsögtek.

Hát, jó estét – szólalt meg végül az asztalfőn ülő. Felállt. A többiek némán követték a szemükkel. – Gondolom, a gyerekek voltak. – nem kérdezte, csak mondta. Még mindig nem tudtam megszólalni, de egy bizonytalan bólintásra azért tellett. Közben átfutott a fejemen, hogy úgyis mindjárt felébredek ebből a barom álomból, nem kell aggódni. – Üljön le, ha gondolja – hangzott a családfő szava. Körülnéztem, de a bútorok egy párszáz éves babaház felszerelésére emlékeztettek, esélyem sem volt leülni sehova, ugyanakkor a lábam megint reszketett egy picit. Leültem a földre. A kis izék és a bútoraik valóban kicsik voltak, viszont a csarnok jó nagy volt, abban otthonosan éreztem magam. Törökülésben néztem ezt a fura kis családot. Akit magamban már családfőként emlegettem, visszaült a székébe. A többiek ülve maradtak, de felém fordultak. Csend volt. Az egyikük végül felállt, sietős léptekkel odajött hozzám, és legnagyobb meglepetésemre mosolygott. Körbe járt, megnézett magának, majd odaszólt a válla fölött a családfőnek: – Kolbi, szerintem hadd maradjon a házunkban. Őt ne küldjük el, jó? Egész értelmesnek látszik, és nem kezdett el törni-zúzni, még a kicsiket sem bántotta. Annyi lakónk volt már, hadd maradjon, jó?! Lécci!!! Jó???

Azt hittem, rosszul hallok. Úgy beszél rólam ez a manónéni vagy mi, mintha különben épp ki akartak volna dobni a saját (na jó, bérelt, de az alatt végül is saját) házamból. Kolbi, a családfő – látva a zavart az arcomon – nagyot sóhajtott, majd alig hallhatóan megszólalt: – Nem bánom, de ezúttal nem ingyen.

A legnagyobb jóindulattal sem lehet nullának nevezni azt a – nekem legalábbis – komoly összeget, amit a ház tulajdonosának fizetek mindig, hó elején. Nem jó érzés rajtakapott potyázónak tűnni valakik előtt, akik sajátjuknak gondolják a házat, de annyira össze voltam zavarodva, hogy összesen a tekintetem további butulása adhatott visszajelzést nekik arról, mennyire látom át és tudom befogadni ezt az egészet. Kolbi, a magát háztulajdonosnak gondoló manószerű lény végre felfogta, hogy mi a bajom. Hogy nem értek egy kukkot sem, hogy a feje tetejére fordult bennem a világ, hogy egy-két napja még bárkit lehülyéztem volna, aki azt állítja, hogy valóban élnek a földön koboldok, vagy manók, vagy mik, és hogy egy ősi kőcsarnok van a kertvárosi házam alatt, ahol ezek élnek. És hogy hülyeségeket beszélnek és pénzt is akarnak tőlem. Teljesen hülyének néztem volna azt, aki ilyet állít. Odajött hát ő is, útközben odaszólt távozóban lévő nejének (mert egyre inkább házastársaknak tűntek), hogy ezt a részt már annyira rohadtul unja, hogy csak na, majd rám nézett, és széles gesztusokkal, mint valami betanult szöveget, de olyan mimikával, mintha sérült értelmű kisgyerek lennék, elmondta, hogy „nem kell megijedni, mert minden kérdésedre választ fogsz kapni, és neeem, neeem őrültél meg, és iiigen, vaaaannak ilyen lények, mint mi, és ha visszajössz holnap, vagy inkább a jövő héten, akkor majd mindent elmondok, de nem ma. Most pedig viszontlátásra.”

Napokkal később is összeszorult a gyomrom, ha az a képtelenség (mert annak kellett lennie) eszembe jutott, amit azon az estén láttam. Olyan nincs. Ilyesmi nem létezik, csak a könyvekben és filmekben.

Egyébként szépen telt az életünk. Párom kisebbik fia nagyjából egy éve kapott egy felnőtt biciklit, mert az előzőt kinőtte. Teltek a napok, hetek, hónapok, és csak nem akarta használni. Lassan kiderült, hogy nem szereti, mert állítólag nem kényelmes. Egy elég jó trekking bringa pedig, csak hát nem újonna kapta, és bár szinte használatlan volt, nem új modell. Olyat szeretne, mint Laci barátomé. El kéne adni. Nekem egy ideje nincs bringám, és felmerült, hogy nekem is jó lenne. Tegnap este beállítottam az ülésmagasságot, és a párommal kibicikliztünk a boltig. Hihetetlenül jó volt. El is határoztuk, hogy ma (még kettesben, mert holnap jönnek meg a gyerekek) kitekerünk a Rómaira csobbanni egyet. Huszonnégy kilométer, oda vissza majdnem ötven, jó kezdet. Fogyózom, és jóféle mozgás, programnak sem rossz, mindig szerettem tekerni. Rég volt ennyire jó napunk. Este az ágyban megint csak egy ember feküdt ébren...

Hiába hessegettem eddig, az emlékeim vagy látomásaim vagy a mittudoménmim újra és újra bevillantak. Az a döbbenet a csigalépcső látványától, nem beszélve persze a magamhoz térés körüli zavaros eseményekről... Miután elájultam, még volt egy utolsó gondolatom: tud-e bárki arról, hogy ennek a háznak van legalább egy mínusz második szintje is. Mert az már az eséskor is biztosnak tűnt, hogy a lépcső a pincéből vezet valahova. Nos, vezetett is. De mire azt is megláthattam, hova, túl kellett tennem magam egy igen komoly sokkon. Az ájulásból ugyanis nem magamtól tértem vissza. Pofoztak. Még alig értettem a távoli, engem szólongató hangokat, amikor lassan derengeni kezdett, hol vagyok és mi is történt pontosan. Na, ez segített gyorsabban ébredezni. Hirtelen felültem, ami hiba volt, mert nagyon megszédültem. Aki addig mellettem állt és valószínűleg pofozgatott, most hátrébb ugrott.

A félhomályban úgy tűnt, mintha egy kis ember lett volna. Egy valószínűtlenül kis ember, valami szárihoz hasonló, de igen viseltes rongyot viselt magán, és - nem hittem a szememnek - egy cilinder volt a fején. Mindent por lepett, a rajta lévő száriszerű ruha sem tűnt tisztának, ez a cilinder viszont ragyogott. Tőle kicsit távolabb, közel a sötét folthoz, ahol a csigalépcsőt láttam egy ájulással ezelőtt, egy másik, a hozzám közelebb állóhoz kísértetiesen hasonló emberke, vagy mi  toporgott idegesen, és amikor ránéztem, elkapta a tekintetét, és a földet bámulva, restelkedve megszólalt: bocsánat.

Nem kellett sok hozzá, hogy visszasüllyedjek az ájult békébe ebből a hülye látomásoktól, pincéből levezető csigalépcsőktől és bűntudatos koboldszerű lényektől terhelt valóságból, de valahogy sikerült ébren maradnom. Azt mondtam, semmi baj. A kis lényt nagyon meglepte, hogy én válaszolok a másik helyett, hiszen a bocsánatkérés, mint kiderült, nem nekem szólt. Nem volt nehéz kitalálni, kinek volt a nem legmegfelelőbb percben túlnyomásos a hasa. A magamban csak pukimanónak nevezett izé szólongatni kezdte a másikat: gyere már!!! A kis pofozkodó még egyszer végigmért, majd két pillanat alatt eltűnt a pukizóssal együtt a sötétben. Tőlem annyi telt összesen, hogy utánuk szóljak alig hallható, elcsukló torokhangon: hé. Ők erre nem válaszoltak, viszont kis lépteik egy nyikorgó hang kíséretében elhallgattak. Ismerős volt ez a hang, de csak másnap este jöttem rá, mi volt az: mindig megijesztett az az éjszakánként hallható zaj, amit általában annak tulajdonítanak, hogy a fa belsők hőmozognak, és eddig én is azt hittem (akartam hinni), csak ennyiről van szó. Pedig ez a csarnok ajtajának a zaja volt.

Elindultam a csigalépcső felé. A szívem a torkomban dobogott, de a lábam szinte magától lépkedett: a kíváncsiság olykor az életösztönnél is lehet erősebb. Pici, de meghatározhatatlanul öregnek látszó, vas vagy valamilyen fém lépcső volt. A fokok olyan keskenyek, hogy a sarkam épp csak nem csúszott le róluk. Elindultam lefelé.

Ami először feltűnt, hogy nem mínusz második szint az, ahova tartok, annál ez sokkal lejjebb van. Talán hetven lépcsőfokot érintett a lábam, amikor először éreztem követ a talpam alatt. Semmit nem láttam. Eszembe jutott a telefonom, azon is van zseblámppa! Felkapcsoltam. A szívem biztosan kihagyott egyet-kettőt: egy hatalmas, ódon csarnok sarkában álltam, amit míves stukkók és öreg festmények díszítettek. Üres volt, leszámítva négy vagy öt, engem bámuló, a fentiekhez igen hasonló, de vénségesen vén kis szerzetet...

Bár a ház elég nagy, a kedvenc helyünk mégis a hátsó terasz lett. A két roskatag asztal, a nappaliból kicipelt, beltérinek tervezett székek, a gyertyák és a legális dohányzás valamiért iszonyú vonzó. De az is lehet, hogy az Astoriánál sosem tapasztalt csend és esti lehülés teszi. Az itthon ébren töltött idő nagy részét itt töltjük. Csak hát ez a rohadt ecetfa...

A kert talán legvonzóbb eleme volt első itt jártunkkor egy faóriás, ami a terasz feletti, a hálószobánkból nyíló erkélyt is árnyékkal védi, a szélben azt a kedves susogást adja, aminél jobb nyugtatót és altatót még nem találtak ki. Fajtáját tekintve "olyan izé fa, tudod. Na, az a nagy, tudod?!" volt. Negyedik emeletről érkező mű-kertvárosiak vagyunk, ugye. Franc se tudta, mi ez. Aztán jött a kánikula, és elkezdtek potyogni a virágok. Mondták akkor, hát, az ecetfa ilyen. Ecetfa... A végén már tíz percenként egy vödörnyit lehetett volna összesöpörni, ha valaki győzi. De ez a rohadék nemcsak a padlóra hullott! Ízesítette a kávét és a sört, fűszerezte grillezés közben a húst, a hajunk ősz szálait is elfedte, mégsem tudtunk őszintén hálásnak lenni érte. Párom egyik szombat reggel beszerzett a százforintos boltból pár partvisnyelet és egy nagy köteg zsineget, leszedte a tulaj szocreál műszálfüggönyeit, és miután toporogva kivárta az ébredés utáni rutinomat, nekiestünk. A fejében kész is volt a terv, és húsz perc alatt elkészült egy sufnituningolt moszkitósátor (igen, ha van moszkítóháló, akkor moszkítósátor is lehet), a virágok szépen leperegtek rajta, a második kávé pedig már mentes volt minden adaléktól.

Ezen az estén is itt kötöttünk ki, ráadásul mivel a gyerekek az ország különböző pontjain nyaralnak három-négy napig, adtunk a romantikának is: a mostanra növényekkel szegélyezett, gumipókokkal, celluxszal és OSB-lappal merevített asztalokra gyertyák, mécsesek, és persze a szükségesnél valamivel több sör is került. A meghitt beszélgetést a párom frissen mosott aranyszőke haja mögött kb. tíz centivel, a fa öles törzsén mászó meztelen csiga zavarta meg. Konkrétan a hideg rázott mindkettőnket. Valamivel ki kellett fejeznem, hogy végül is férfi vagyok, aki nemcsak érzelgős és megértő tud lenni, de védelmezi is a csaját: hősiesen lepiszkáltam a meztelen csigát a söprű nyelével. Néhány perc múlva újra feltűnt, pedig vagy másfél métert zuhant. Mire rájöttünk, hogy ez nem ugyanaz a darab, már egész érdekes elméleteket gyártottunk arról, hogy mi tehet ennyire gyorssá egy csigát, vagy ennyire lassúvá minket. Újra férfi voltam, a csiga el. És megint egy. És megint. A negyedik után eltöprengtem, vajon mi van a terasz alatt, ha onnan csak a fatörzsre ennyi meztelen csiga jut. Nos, pince. Méghozzá az a lezárt rész, amihez nem kaptunk kulcsot. A tulaj kérte, hogy ezt a kis lukat ne használjuk, ez privát. Mivel a házból elérhető, nagyobbik pincerész szabadon telepakolható, túltettük magunkat rajta. Most azonban idegesíteni kezdett ez az egész. Mi szükség lehet egy tokkal-vonóval bérbe adott házban privát részt fenntartani?

Miután ágyba kerültünk, és már csak én voltam ébren, hoztam egy döntést. Valahogy így hangzott: nehogymá. Felkeltem, és mivel úgyis egész este férfi voltam a rohadt csigák miatt, valahogy rajtam maradt ez a szerep: lementem a nappaliba, sodortam egy cigit, majd kimentem a zseblámpával a kertbe, mert úgy rémlett, hogy a viszonylag nagy pinceablakot bukón hagyta a házinéni, és nem is tűnt valami stabilnak. A napokban volt itt pénzért, egy darabig most úgysem látjuk, gondotam, legfeljebb majd megcsináltatom az ablakot, de én biztos, hogy lejutok oda. Új seriff költözött a városba.

Bevilágítottam a zseblámpával, de alig látszott valami. Pókháló biztos volt, de alatta a tér mintha kinyílt volna: nem látszott a vége. Az biztos, hogy itt nem a szerszámokat és a régi bútoraikat tartják, ahogy a nénink indokokta a privát épületrészének az érinthetetlenségét. Megoróbáltam bemászni, ami ekkora hassal azért nem egyszerű. Nem volt rajtam cipő, de már nem akartam visszamenni, gondoltam, egy férfi ne szarozzon: bedugtam a lábam, és épp a hasam kerületét igyekeztem összevetni az ablak keretének legtágabb részével, amikor apró kis körmök csiklandozták meg a talpamat. Valakik kuncogtak. Mindezt persze utólag gondoltam csak így át, mert akkor következtetések helyett inkább felüvöltöttem és kapálózva próbáltam kirángatni a lábamat, de a jó istennek nem sikerült kihúzni. Egyedül a térdem látta kárát, másnapra be is dagadt. Az ablak azonban korántsem volt olyan rozoga, mint amilyennek látszott: tartott keményen. Megmakacsoltam magam, és csakazértis becsúsztam. Ez jóval könnyebben ment, mint hittem. A tér nem volt nagy, csak valószínűtlenül sötét, és tök üres. Azaz megint hallucináltam volna? Téglákból rakott, hűvös padlót ért a talpam, és ziláltan fújtattam, de azért kár lenne letagadni némi büszkeséget. Mindjárt negyven vagyok, százhúsz kiló, de azért még... Valami nem stimmelt. Éreztem, hogy mégis van ott valaki. Meresztgettem a szemem, de csak egy kidobott, poros kis éjjeli szekrényt láttam, sehol nem fért volna el senki. Azaz hogy volt egy folt a sarokban, ami sötétebb volt, mint a helyiség többi része. Odabotorkáltam, és épp elkezdtem volna  kételkedni abban, amit látok (egy ósdi csigalépcső indult LEFELÉ!), amikor a komód felől a legkevésbé várt hang törte meg a csendet: egy cincogós, rövid, de határozottan felismerhető fing. Nem kérdés, itt valaki fingott. Majd elfojtott kuncogás. De a szekrény nem volt sem magasabb, sem szélesebb hatvan centinél... Éreztem, ahogy az a kis fény is elmegy, az arcom bizsereg, a lábaimból kimegy az erő, és a következő pillanatban már csak a sötétség volt, és nagyon távoli érzésként még utoljára annyit felfogtam, hogy koppan valami. Aztán a fájdalom is utolérte a hangot: a fejem volt. Elájultam, de amikor magamhoz tértem, illett volna újra elájulni, attól, ami fogadott. Vagyis aki.

Veszekedtünk. Azt mondják, a legjobb házban is megesik, engem mégis nagyon megvisel. Nehéz megszokni, hogy akit szeretsz és akivel le akarod élni az életed, néhány perc alatt az ellenségeddé válik és olyan dolgokat vágtok egymás fejéhez, amilyeneket még idegeneknek sem szívesen mondanál. Egyik cigit szívtam a másik után és a kert félhomályában mászkáltam fel-alá céltalanul. Máskor egy romantikus nyári estének tűnhetett volna, most mégis inkább fülledtnek, nyomasztónak tűnt.

Valamelyik gyerek kint hagyott egy amerikai focilabdát, és mivel pont sikerült a sötétben rálépni erre a tojás alakú izére, elvesztettem az egyensúlyomat, és egy cseppet sem elegáns mozdulattal lementem spárgába. Azaz lementem volna, de a százhúsz kilóm és a mozgásszegény életmódom nem segített: iszonyú fájdalom hasított a jobb combomba, felordítottam, kapálózni kezdtem, és - talán önvédelemből, talán bénaságból - eldőltem balra, ahol a garázs falának tövében hegyes karóként mered ki a földből az előző bérlő által elpusztított, általunk rosszul kivágott tuja töve. Arccal a nyárs felé zuhanva, mintha lelassult volna az idő, a következőket állapítottam meg ebben a sorrendben:

1. valószínűleg meghalok, de ha véletlenül mégsem, akkor is meg fogok vakulni

2. nem tehetek semmit, mert a labda a bokám alatt támasztja el a lábamat a földtől, a talpam esélytelenül keres valami ütközőt

3. valaki lök rajtam egyet, és én eltérülök, pár centivel a karó mellett adok akaratlan csókot Sashalom alsó határának

Beütöttem az orrom, forró, nedves, vas- és földízű lett a szám, és nem értettem semmit. Amikor múlt nyáron a párommal beborultunk a Socába a rafting első tíz perce után, akkor történt hasonló időlassulás. Ott naplóztam ilyen hidegen magamban, ahogy a vízbe kerülök, ahogy vizet lélegzek be, ahogy köhögnöm kell, és végül ahogy a kézfejem alig pár centire, de elhúz amellett a kis szikla mellett, amibe még meg tudtam volna kapaszkodni, és ahogy tudatosul bennem, hogy na most gáz lesz. Volt persze pánik is, de csak percekkel később, miután beszorultam egy mini öbölbe, amit a sodrás vájt a sziklába, és a többi beborult raftingoló egymás után esett rám és taposott le, az életéért küzdve. De most már túl voltam a veszélyen, pánikra idő sem volt, feküdtem a hasamon véres arccal a sötét kertben, mégis olyan volt, mintha elment volna az eszem. Lábakat láttam arrébb valamivel. Két kis koszos lábfejet, girbegurba lábujjakat, aránytalanul vékony, csontos lábszárat, térd alá érő rongy fedte a folytatást felfelé, de ilyen fejtartás mellett eddig láttam. Biztos voltam benne, hogy bevertem a fejem és hallucinálok. Ekkor azonban a két kis láb idegesen toporogni kezdett, majd jóval közelebb az arcomhoz, szinte súrolva az orromat, megjelent is riadt kis arc. Két valószínűtlenül nagy szem nézett rám ijedten. Pislogtam egyet, amitől megijedt az arc és a láb tulajdonosa is, és olyan gyorsan és szinte hang nélkül tűntek el, hogy még mindig a hallucináció tűnt a legvalószínűbbnek magyarázatként. Körülnéztem persze, de - micsoda meglepetés - megint semmit nem találtam, ami arra utalt volna, hogy volt itt két kis izé. Két nemtudommi. Leporoltam magam és bementem a házba.

Szombat volt, amikor beköltöztünk. Utánfutót béreltünk, azzal hordtuk ide a bútorokat, ruhákat, könyveket és minden egyéb lomot, amit  két felnőtt és három kamasz az évek során összegyűjtött. Kibéreltük a házat még az előző héten, és végre birtokba is vettük. Kétszáz négyzetméter két szintre osztva, garázs, kert, terasz, ahogy kell. A gyerekek kikönyörögtek egy medencét, az egyik bevásárlóközpont akciózott, megvettük.

A belváros után megdöbbentő csend volt esténként, a szél fújta, mozgatta a fa leveleit, mi nyitott ablaknál aludtunk és ez a susogás mondatta ki velem először, hogy megérte kiadni a belvárosi lakást, és az árából (meg még valamennyi pénzből) házat bérelni itt, az isten háta mögött. Hamar belaktuk az egészet, a gyerekek és mi is megtaláltuk a magunk kis fészkeit. Füvet nyírtam, palántákat akartam ültetni, mert régi vágyam, hogy friss pastát főzzek kerti paradicsommal, kerti bazsalikommal, házi olívaolajjal (ez utóbbit már rég beszereztem), amikor rájöttem, hogy az egész kert tiszta fű és gaz, így végül a garázs mellett, a kert hátsó szögletéből választottam egy darabka földet, amit felástam (mint utóbb kiderült, rosszul), és oda ültettem el a szüleimtől kapott palántákat. Napokba telt, míg a párom nagyobbik fia a sövény kusza káoszában megtalálta a slaghoz a csapot. Azóta locsolok is.

A kocsival fárasztó és felesleges beállni, a garázst, aminek a polcain rozsdás fűrésztől felismerhetetlen elektromos kütyükön át beszáradt festékig minden van, lomtárnak kezdtük használni. Esténként láttunk egy-egy macskát is a kerten átsuhanni és eltűnni az ágyás mögötti bokrok között, amelyek a telket határolják. A túloldalon valami használaton kívüli laktanya látszik az erkélyről.

Olyan volt, mint bármelyik ház, amit egy család gyanútlanul birtokba vesz. Viszont, mint kiderült, nem volt teljesen lakatlan.

Egyik este sütögetéshez próbáltam némi levágott és betárazott gallyat válogatni az úgynevezett garázsunkban, amikor motozást hallottam. Körülnéztem a sötétben, és nem láttam semmi különöset. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor olyan hangot hallottam, ami leginkább valami kuncogásra hasonlított. Na, ekkor kezdtem el beszarni. Felkapcsoltam a lámpát, de egy 25 wattos izzótól nem kell sokat várni. Kirajzolódtak az eddig is sejtett körvonalak, de a periférián, épp csak érzékelhetően mozdult valami. Ideges suttogás követte, de nem láttam senkit ott. Aztán csend. Valószínűleg a kicsik lehettek, én akkor még nem tudtam, kik ők, csak hogy valaki van ott, de ugye ez lehetetlen, mert egy embert csak kiszúrnék a gallyak és lomok között. El sem fért volna igazából. Hiába figyeltem, utána csak csend volt, megint.

Pár napig nem történt semmi furcsa, és már kezdtem elfelejteni az egészet, de persze nem maradt ennyiben a dolog.