Eltelt már több mint egy hét. Megváltozott minden. Tudom, hogy meséltem már hasonló érzésről, de ez most tényleg más. Egészen fura érzés tudni, hogy időnként miért tűnnek el fél pár zoknik. Miért kong a járólapok közül néhány, miközben a mellettük lévő nem. Mi okozza a sötétben azt, hogy a sarkokban, ha nem pont oda nézek, látásom perifériáján valami mozgást érzékelek. Tudom, miért menekülnek fel a fára azok a túltáplált meztelen csigák és mitől van időnként olyan ingadozó fénye az egyik lámpának a nappaliban. De azt is tudom már, hogy ha távol járok a házunktól, miről ismerszik meg a koboldok lakta hely. Ők nem mezüzét tesznek ki, de nevezhetnék akár úgy is: megjelölik a birtokháborító bengák házait, igaz, nem az elsőszülötteket féltik, hanem menedéket nyújtanak az esetlegesen inkognitójukat vesztett társaiknak. De nemcsak azt tudom, miben mások, mint mi: megdöbbentően emberiek tudnak lenni.

Kolbi például nem szereti, amikor a kicsik megőrülnek, és játék címén törnek-zúznak. Anyussal ez másként van, szerinte egy kicsinek (a gyerek szót nem szívesen használják) az a dolga, hogy rossz legyen. Kolbi néha rohadtul felhúzza magát apróságokon, Anyus viszont alapból fel van mindig húzva kicsit, de ezt nagyjából tartani is tudja. A kapcsolatuk tele van ellentéttel, mégis imádják egymást. Mindketten olyan szeretettel szidták nekem a másikat, hogy az már-már megható volt. De amikor Kolbi végül nagy-nehezen belekezdett abba a történetbe, amihez láthatóan nem fűlött a foga, Anyus mögé állt és a vállára tette a kezét.

Ez a történet mondjuk azóta is többször szóba került köztünk, és ha jobban belegondolok, olyankor mindig kicsit össze is kapaszkodtak.

Azóta mindig a konyhában találkoztunk, otthonos kis hely, és leszámítva azt, hogy nem az én méreteimhez tervezték, még én is szeretek ott lenni. Azok a levek, amiket mindig udvariasan lenyelek, undorítóak ugyan, de semmiképp nem bántanám meg Anyust, aki mindig készít nekem egy nagy adagot.

Tegnap este is lementem, ezúttal „csak úgy”. Hallotta a lépcső nyikorgását, ahogy lépkedtem lefelé, gondolom, mert már ki volt készítve az ital az asztalra, de ezúttal volt ott valami nasi is. Van egy határa a jómodorból elfogyasztott ételekkel és italokkal szembeni toleranciának, de ez mindenképp túl volt a határon. Mozgott. Nem értettem, miért akar már etetni is engem, ami eddig nem volt szokás köztünk, de valahogy minden más volt. Anyus sokkal kedvesebb volt velem, szinte mosolygott, és lassan esett le, hogy most először járok itt úgy, hogy Kolbit nem látom. Rákérdeztem volna, de volt egy olyan érzésem, hogy ez most nem jó ötlet. Ültem a földön, és – csodák csodája – Anyus is abbahagyta az örökös sürgölődést, leült mellém egy kis hokedlira, amit valami rusztikus Barbie-házból is lophatott volna. Egészen közel ült, és a kedvessége mögül nyugtalanság sugárzott. A kezét alig észrevehetően tördelte, de nem akarta, hogy lássam. Kérdezgetni kezdett olyasmiről, ami láthatóan őt sem érdekelte, aztán egy darabig hallgatott. Az enyhe dohszag, a kopott, régi bútorok és a gyertyák vibráló fénye olyanná tette ezt a pillanatot, mint egy régi háborús film konyhajelenetét, ahol az üres asztal körül ül a család, a felnőttek a recsegő rádióban hallgatják a fejleményeket, a gyerekek pedig örülnek, ha jön a postás, és nem érik, anyu miért sírja el magát a megkönnyebbüléstől, ha nem távirat érkezik. Anyus rám néz, a szemeiben összegyűlt könnycseppek remegnek, de még idejében elkapja a fejét, így nem látom, hogy legördülnének, csak amikor visszafordul, csillog a kis arca. – Van egy cigid? – kérdezi. Azt hittem, rosszul hallok, de sietve hozzáteszi: - De csak ha nem szólsz neki! Néz rám a könnyes szemeivel, alig láthatóan remeg a keze, Kolbi nevét pedig nem mondja ki. Csak két szál van nálam, odaadom az egyiket, és én is rágyújtanék. Épp csak nem üti ki a kezemből. Kint, mondja. Fel a lépcsőn, ki a kertbe, be a garázsba, és épp csuknám is be az ajtót, amikor Zsuzsit látom kijönni a teraszra. Telefonál. Anyus azonnal lecsapja magát a fűbe, nem akarja, hogy meglássák. Amikor bejutunk a garázsba, rám néz, aztán szégyellősen le a földre és alig hallhatóan azt mondja: – Mondd el neki, ha akarod. Nem jó, ha titkaitok vannak – azzal kitör belőle a sírás. A kis mellkasa csak úgy rázkódik, a térdét fogja, hajlong előre, aztán egyszer csak – legnagyobb meglepetésemre – átöleli a lábszáramat, forró kis arcát a vádlimnak nyomja, de így is hallani, hogy zokog. Amikor végre enyhül a roham, szájába veszi az aránytalanul nagy cigit, és némán várja, hogy meggyújtsam. Köhög, aztán lehuppan a földre, lábait a melléhez szorítja és a térdére húzza a ruháját, majd hintázni kezd előre-hátra. – Nála van – mondja halkan. – Kolbi. Nem kérdezted, ezt köszönöm, de akkor is muszáj beszélnünk róla. Újra közeledik az idő, és Kolbi ezúttal nem hagyja magát. Úgy döntött, védekezik, és segítséget szerez. De nem szólt nekem, csak amikor láttam, hogy mennyi időre való kaját vitt magával, akkor jöttem rá, hogy hova megy. És hogy nem látom egy darabig.

Csak szívta a cigit, hintázott, a szeme a távolba révedt és monoton hangon ő is beszélni kezdett arról, amiről Kolbi múltkor oly nehezen oly keveset mondott el. Hosszan beszélt, nem lehetett közbe kérdezni, de nem is akartam. Gyakran eltért a tárgytól.

Tudtam, hogy léteznek emberek. Egy ideje tudom, hogy léteznek koboldok is. De van még egy harmadik társaság is, bár belőlük – hál istennek – rohadt kevés él. A környéken csak egy szokott előfordulni, és az is csak néhány évente. Vénségesen vén már, Anyus szerint jó ideje nem járt erre, de (ők valahonnan tudják, hogy) „lassan itt az idő”.

Nincs nevük, és sosem jönnek fel. Olyan járataik vannak, amiket más nem használ. Ezek a járatok viszont egy „senkiföldje” csatorna segítségével minden koboldlakkal összekapcsolódnak. Nekik köszönhető, hogy – ahogy az informatikai hálózatokról mondjuk mi, emberek – már nincsenek külön hálózatok; egy nagy hálózat van, amelynek mi csak egy részét használjuk, és azt hisszük, más is így tesz. Ezek az izék néha eljönnek, és olyan dologra kényszerítik a koboldokat, amit ők nagyon nem akarnak. De ami még borzasztóbb, hogy valamilyen módon elérik, hogy akard, amit addig (és azután) nagyon nem szeretnél. Megalázó az egész, és van, aki el tudja nézni a másiknak ezt, mondja Anyus, de nem mindenki. Van, akinek ez nagyon fáj, még akkor is, ha ő is megteszi – és ezzel el is pityeredett megint. Az utolsó pár mondatból szart sem értettem, de nyilvánvaló volt, hogy kínos neki az egész és ezért beszél általánosságban, így nem is akartam faggatni. Amit viszont tudni akartam, hogy mit akar tenni Kolbi, hova ment és miért. Megkérdeztem, és ő röviden, tőmondatokban válaszolt. Korábban Kolbinak volt valakije (nem sikerült megtudnom, hogy a „korábban” azt jelenti, hogy mikor már vele volt, vagy őelőtte), akinek van egy viszonylag nagy családja (csak kicsik vannak ott, férfi nincs), és hozzájuk ment szövetkezni. Ők az egyik senkiföldje-járat túlsó végén laknak, azaz el kell menni annak az izének a bejárója mellett, ami nyilván nagyon veszélyes, de ha Kolbi nem jön vissza, annak nemcsak az izé lehet az oka, hanem őnagysága is, ahogy Anyus emlegeti. Akárhogy is igyekeztem visszaterelni a témát a – számomra valósnak tűnő – veszélyre, újra és újra a kikötöttünk Anyus féltékenységénél, Kolbi gyengébb nemhez való túlzott vonzódásánál és mindenféle múltbéli sérelemnél. Nem arról van szó, hogy hidegen hagyna, de sosem láttam még embert lelkizni, miközben egy oroszlán kergeti. Valahogy mégis megnyugodott, ezek szerint náluk is működik az, hogy ha nem oldod meg egy nő problémáját, nem is segítesz abban, hogy ő meg tudja oldani, de végighallgatod, már attól is jobban lesz.

Mint kiderült, ez az izé jóval nagyobb, mint ők, így mind az ő járatai, mind pedig a senkiföldje csatornák tágasok. Finom célzást véltem felfedezni abban, hogy közölte, még akár én is kényelmesen beférnék oda. Nem akaródzott a jelenleginél jobban belefolynom az életükbe, de egyre több időt töltöttem velük, ezért most azon gondolkodom, belevágjak-e. Ma este Zsuzsiék nem lesznek otthon, nem tűnne fel, ha akár egy egész éjszakára – eltűnnék a föld alá.