3. rész - A meztelen csigák

Bár a ház elég nagy, a kedvenc helyünk mégis a hátsó terasz lett. A két roskatag asztal, a nappaliból kicipelt, beltérinek tervezett székek, a gyertyák és a legális dohányzás valamiért iszonyú vonzó. De az is lehet, hogy az Astoriánál sosem tapasztalt csend és esti lehülés teszi. Az itthon ébren töltött idő nagy részét itt töltjük. Csak hát ez a rohadt ecetfa...

A kert talán legvonzóbb eleme volt első itt jártunkkor egy faóriás, ami a terasz feletti, a hálószobánkból nyíló erkélyt is árnyékkal védi, a szélben azt a kedves susogást adja, aminél jobb nyugtatót és altatót még nem találtak ki. Fajtáját tekintve "olyan izé fa, tudod. Na, az a nagy, tudod?!" volt. Negyedik emeletről érkező mű-kertvárosiak vagyunk, ugye. Franc se tudta, mi ez. Aztán jött a kánikula, és elkezdtek potyogni a virágok. Mondták akkor, hát, az ecetfa ilyen. Ecetfa... A végén már tíz percenként egy vödörnyit lehetett volna összesöpörni, ha valaki győzi. De ez a rohadék nemcsak a padlóra hullott! Ízesítette a kávét és a sört, fűszerezte grillezés közben a húst, a hajunk ősz szálait is elfedte, mégsem tudtunk őszintén hálásnak lenni érte. Párom egyik szombat reggel beszerzett a százforintos boltból pár partvisnyelet és egy nagy köteg zsineget, leszedte a tulaj szocreál műszálfüggönyeit, és miután toporogva kivárta az ébredés utáni rutinomat, nekiestünk. A fejében kész is volt a terv, és húsz perc alatt elkészült egy sufnituningolt moszkitósátor (igen, ha van moszkítóháló, akkor moszkítósátor is lehet), a virágok szépen leperegtek rajta, a második kávé pedig már mentes volt minden adaléktól.

Ezen az estén is itt kötöttünk ki, ráadásul mivel a gyerekek az ország különböző pontjain nyaralnak három-négy napig, adtunk a romantikának is: a mostanra növényekkel szegélyezett, gumipókokkal, celluxszal és OSB-lappal merevített asztalokra gyertyák, mécsesek, és persze a szükségesnél valamivel több sör is került. A meghitt beszélgetést a párom frissen mosott aranyszőke haja mögött kb. tíz centivel, a fa öles törzsén mászó meztelen csiga zavarta meg. Konkrétan a hideg rázott mindkettőnket. Valamivel ki kellett fejeznem, hogy végül is férfi vagyok, aki nemcsak érzelgős és megértő tud lenni, de védelmezi is a csaját: hősiesen lepiszkáltam a meztelen csigát a söprű nyelével. Néhány perc múlva újra feltűnt, pedig vagy másfél métert zuhant. Mire rájöttünk, hogy ez nem ugyanaz a darab, már egész érdekes elméleteket gyártottunk arról, hogy mi tehet ennyire gyorssá egy csigát, vagy ennyire lassúvá minket. Újra férfi voltam, a csiga el. És megint egy. És megint. A negyedik után eltöprengtem, vajon mi van a terasz alatt, ha onnan csak a fatörzsre ennyi meztelen csiga jut. Nos, pince. Méghozzá az a lezárt rész, amihez nem kaptunk kulcsot. A tulaj kérte, hogy ezt a kis lukat ne használjuk, ez privát. Mivel a házból elérhető, nagyobbik pincerész szabadon telepakolható, túltettük magunkat rajta. Most azonban idegesíteni kezdett ez az egész. Mi szükség lehet egy tokkal-vonóval bérbe adott házban privát részt fenntartani?

Miután ágyba kerültünk, és már csak én voltam ébren, hoztam egy döntést. Valahogy így hangzott: nehogymá. Felkeltem, és mivel úgyis egész este férfi voltam a rohadt csigák miatt, valahogy rajtam maradt ez a szerep: lementem a nappaliba, sodortam egy cigit, majd kimentem a zseblámpával a kertbe, mert úgy rémlett, hogy a viszonylag nagy pinceablakot bukón hagyta a házinéni, és nem is tűnt valami stabilnak. A napokban volt itt pénzért, egy darabig most úgysem látjuk, gondotam, legfeljebb majd megcsináltatom az ablakot, de én biztos, hogy lejutok oda. Új seriff költözött a városba.

Bevilágítottam a zseblámpával, de alig látszott valami. Pókháló biztos volt, de alatta a tér mintha kinyílt volna: nem látszott a vége. Az biztos, hogy itt nem a szerszámokat és a régi bútoraikat tartják, ahogy a nénink indokokta a privát épületrészének az érinthetetlenségét. Megoróbáltam bemászni, ami ekkora hassal azért nem egyszerű. Nem volt rajtam cipő, de már nem akartam visszamenni, gondoltam, egy férfi ne szarozzon: bedugtam a lábam, és épp a hasam kerületét igyekeztem összevetni az ablak keretének legtágabb részével, amikor apró kis körmök csiklandozták meg a talpamat. Valakik kuncogtak. Mindezt persze utólag gondoltam csak így át, mert akkor következtetések helyett inkább felüvöltöttem és kapálózva próbáltam kirángatni a lábamat, de a jó istennek nem sikerült kihúzni. Egyedül a térdem látta kárát, másnapra be is dagadt. Az ablak azonban korántsem volt olyan rozoga, mint amilyennek látszott: tartott keményen. Megmakacsoltam magam, és csakazértis becsúsztam. Ez jóval könnyebben ment, mint hittem. A tér nem volt nagy, csak valószínűtlenül sötét, és tök üres. Azaz megint hallucináltam volna? Téglákból rakott, hűvös padlót ért a talpam, és ziláltan fújtattam, de azért kár lenne letagadni némi büszkeséget. Mindjárt negyven vagyok, százhúsz kiló, de azért még... Valami nem stimmelt. Éreztem, hogy mégis van ott valaki. Meresztgettem a szemem, de csak egy kidobott, poros kis éjjeli szekrényt láttam, sehol nem fért volna el senki. Azaz hogy volt egy folt a sarokban, ami sötétebb volt, mint a helyiség többi része. Odabotorkáltam, és épp elkezdtem volna  kételkedni abban, amit látok (egy ósdi csigalépcső indult LEFELÉ!), amikor a komód felől a legkevésbé várt hang törte meg a csendet: egy cincogós, rövid, de határozottan felismerhető fing. Nem kérdés, itt valaki fingott. Majd elfojtott kuncogás. De a szekrény nem volt sem magasabb, sem szélesebb hatvan centinél... Éreztem, ahogy az a kis fény is elmegy, az arcom bizsereg, a lábaimból kimegy az erő, és a következő pillanatban már csak a sötétség volt, és nagyon távoli érzésként még utoljára annyit felfogtam, hogy koppan valami. Aztán a fájdalom is utolérte a hangot: a fejem volt. Elájultam, de amikor magamhoz tértem, illett volna újra elájulni, attól, ami fogadott. Vagyis aki.