Hosszabb ideje nem írtam. Sok dolog történt, foghatnám tehát arra is, hogy nem értem rá, valójában azonban amiatt húztam az időt, amiért eleve el sem akartam kezdeni ezt az egészet: vagy nem fognak hinni nekem, vagy éppen túl komolyan vesznek. Nos, mindkettő megtörtént. Egyre többen gondolják, hogy megőrültem. Többen elkezdtek úgy beszélni velem, mint egy hülyével, egy Jehova tanúja ismerős pedig a székely viccek világát idéző kijelentéssel igyekezte írásomat cáfolni (mán pedig ilyen nincs es), és biztosított róla, hogy az igazság a Bibliában, valamint az Őrtorony magazinban található, és jobb lenne, ha nem kísérteném az Urat.

És sajnos akadt, aki túlságosan komolyan vette, hogy ilyenek történnek itt, Sashalmon. Kaptam pár fura hívást bizonyos állami intézményektől, és most lehet, hogy nem szabadna ide leírnom, és abból is nemzetbiztonsági ügy lesz, hogy én itt, a blogomon megnevezem a Hivatalt, de ők kezdték. Először anyuékat keresték meg, aztán a főnökömnél érdeklődtek rólam, meg még ki tudja, hol, a frászt hozták mindenkire a "kiváló" modorukkal. Végül a házunkban, a nappaliban ülve várt haza két faszi, akik az öltözködési stílusukat nyilván a San Francisco utcáin c. sorozatból vették, kb. 1985-ből. Röhejes ballonkabát, gyűrött ing, meglazított csík-nyakkendő, kalap. Mint a Galla a Zimmer Feriben. Röhögnöm kellett. És csak úgy bejöttek, mert ott, a Márvány utcában így mennek a dolgok. Ha akarnak valakivel beszélni, hát csak úgy bemennek a házába és otthon megvárják.

Cseppet sem voltak meglepve a koboldos sztorin, ők inkább azon voltak felháborodva, hogy ezt én megírom. Tudni akarták, kikkel állok kapcsolatban, mi visz arra, hogy mindezt leírjam és milyen hasznom származik ebből. Két ekkora szociopata barmot még nem láttam. Amikor kommunikációs szükségletekről, a naplóírás jótékony lélektani hatásairól és hasonlókról kezdtem el beszélni nekik, nem értették, mit akarok, ezért aztán úgy döntöttek, hazudok. Elkezdtek finoman fenyegetőzni. Én meg mondtam nekik, hogy bekaphatják, és kivágtam innen őket. Lehet, hogy nem kellett volna. Másnap kaptam egy igen részletes NAV-vizsgálatot, ami még most is tart, de már anyuékat és a munkáltatómat is bevonták. Mindegy, már elkezdtem, ez a két kis pöcs nem fogja be a számat, elvileg itt még demokrácia van, legalábbis papíron. Ma reggel legalábbis még az volt.

Szóval ott tartottam, hogy egyedül maradtam itthon, ezért feltűnés nélkül meg tudtam lépni egész éjszakára. Zsuzsit egyelőre nem akartam bevonni, bár az okát pontosan nem tudom. Ő nyitott minden szokatlanra, nem lett volna nehéz dolgom vele. Azt hiszem, magamnak akartam ezt a bizsergető titkot. Blogot nem olvas, és, gondoltam, előbb-utóbb úgyis megtudja, addig meg járkálok le egyedül.

Aznap késő este egy kényelmesebb cipőben, picit talán túlöltözve jelentem meg Anyusnál, aki apró bólintással nyugtázta, hogy sikerült rávennie. Hogy pontosan mire, azt szerintem ő sem tudta (én biztosan nem), csak talán az tűnt egyértelműnek, hogy Kolbi nem marad magára a bajban. Már indulni akartam, amikor Anyus fura tanáccsal látott el: csak a cilinder számít, mással ne törődj. Visszakérdeztem volna, hogy mi az öregisten haragjáról beszél itt nekem, de leintett, hunyorított egyet, picit talán erőlködött, és halk recsegés következtében kinyílt a fal és feltárult egy nagy és sötét folyosó. Újabb hunyorítás, majd az apró bőrtasak, amit nyújtott felém, elkezdett halványan izzani. Azaz Anyusnál, a gyertyafényben tűnt csak halványnak, később jó szolgálatot tett.

A járat, amit magamban máris féreglyuknak kezdtem hívni, egy félkörív keresztmetszetű, nyálkás falú, kikövezett folyosó volt, amiben előre csak igen keveset lehetett látni, mert kanyargott. És persze vaksötét volt, de a kis csomag, ami egyébként kellemesen meleg volt, egész jól bevilágította. Elindultam.

A lépteim visszhangot vetettek, a légzésem gyorsult picit, amikor azt vettem észre, hogy a járat erősen lejt. Már egy jó órája gyalogoltam, és egyszerűen nem sikerült elhinnem azt, hogy még most is abban a világban vagyok, ahol eddig éltem, csak épp picit lejjebb; hogy fölöttem most is ott egy lakóház, a HÉV, vagy akár egy szupermarket. Viszont egyre büdösebb lett. Azaz nem is büdös, inkább úgy mondanám, egyre erősebb szagot, vagy inkább illatot éreztem. Nem volt kellemetlen, de volt benne valami ősi és vad. A Diornál valószínűleg ölnének érte, de itt lent ilyen töménységben bennem inkább csak félelmet keltett. Lassan meg is láttam a szag forrását: a járat, ami indulásom óta folyamatosan tágult, és ami ekkorra már egy metróalagút átmérőjét is elérte, az egyik kanyar mögött robosztus, ódon ajtót rejtett. Az ajtó előtt elviselhetetlenül erős volt az illat, és én leültem. Nem tudom, mennyi idő után merült fel bennem először, hogy mégis mi a fenéért ülök itt magam elé bámulva bután, de akkor, mint aki álomból ébredt, kótyagosan elindultam tovább. A járat szűkülni kezdett. Azt feltételezve, hogy az összekötő út szimmetrikus, nagyjából húsz percre taksáltam érkezésemet Őnagyságához. Tévedtem. Az út csak szűkült tovább, és már a visszaforduláson töprengtem kétrét görnyedve, amikor megpillantottam az ajtót. Nyitva volt. Egy gazdátlan cilinder hevert a küszöbön.