Reggel kótyagos fejjel ébredtem. A torkom száraz volt, a gondolatok, mint a szappan a kézből a víz alatt, csúsztak ki az agyamból. Van barátom, aki úgy mondja ezt: nem tudtam, mi van. A szokásosnál jóval nagyobb energiámba telt odatenni a kávét (néhány évnyi hűtlenség után újra ragaszkodom a kotyogóshoz), és hosszan álltam a pultnál. Zsuzsi már rég elment, korán kelt, a gyerekek ilyenkor még bőven alszanak (nyári szünet idején fordított életet élnek), volt időm magamhoz térni úgy, hogy az álmomat ne törölje ki valami praktikus beszélgetés. Azt álmodtam, hogy egy alacsony pincében futok valami elől, ami zajt csap, de nem látom, mi az, csak tudom, hogy nem lesz jó, ha utolér. A fejemet előre kell hajtanom, nehogy beverjem, és a meszelt falakon függő képekre sokáig nem is figyelek fel. Egy idő után – minden stressz ellenére – oldalra pillantok, és az egyik keretezett fotón magamat látom hat-hét évesen, a dédim mellett ülök egy moziban. Színtelen papírzacskóba nyúlunk egyszerre. Futok tovább. Kanyar jön, pár kép kimarad, majd egy iskolai, beállított fotón mosolyt erőltetek magamra. Sorra jönnek a képek, mind rólam készült, mint egy időrendbe rakott fotóalbum. Futok, egyre közelebbről zajong a kergetőm. Már a jelenkori képemet látom. Elfog a kíváncsiság, jön a folytatás! innentől már nincs világítás, vaksötétben futok tovább. Megállok, mielőtt nekifutok valaminek és összetöröm magam. Megfordulok a fény felé, és várom a végzetemet. Mindjárt ideér. A zaj, amit kelt, egyre ismerősebb. Valójában nem is zaj. Az álomban nehezen beazonosítható hangok közül való: ugatás, kiabálás, horkolás, kopácsolás lehet hasonló. Ez egyre inkább kiabálásnak hatott, méghozzá valami hátborzongatóan ismerős hangon. Látszik a közeledő, ugráló árnyék, az üvöltözés pedig egyre érthetőbb lesz: „Várjál már meg, hallod!? Ne rohanj már el! Én vagyok!” – a saját hangom volt. És egyszer csak ott állok, zihálva, kézzel a térdemre támaszkodva, magam előtt. Azt kérdezi a kergető önmagam tőlem, hogy miért hagytam ott, még akkor, amikor egyszer, csak egyetlenegyszer elváltunk kicsit. Nem értem, miről karattyolok. Akkor megmutatja a hasát, és hátrahőkölök attól, amit látok: iszonyú mélyen behorpad, mintha kivágtak volna belőle egy darabot. Ami neki (nekem) hiányzik, az a mostani önmagamon ott csüng, mint egy disznó hasa. Lassan megértek mindent. Kérdezni akarok, de ő elkezd valami érthetetlen dolgot kiabálni. De mégsem ő az, mert nem emberi hang ez, hanem inkább mintha… Igen, az ébresztőóra volt, és ezzel ért véget az álmom, ezt emésztettem a pultnál állva, néhány órával azután, hogy az új otthonom alatti, ősi lak százakárhanyadik generációs tulajdonosa beavatott.

Kolbi (rendes neve nincs, ahogy feleségének és a gyerekeknek sincs, csak ragadványnevek), aki nem neheztelt rám ekkor már, azzal kezdte, hogy két út van előttem. Az egyik az, hogy úgy döntök, nem fogadom be a hallottakat. Ebben az esetben sem úszom meg a felismerést, és ugyanúgy tapasztalni fogom az a többet, amit tőle a világról megtudok, de sok-sok energiámba kerül majd a küzdelmes önámítás, és nem érek el vele semmit. A másik út, ha hátradőlök, és hagyom, hogy sok dédelgetett igazságomról és dogmámról kiderüljön, hogy egyszerű tévedés eredménye, rossz következtetésekből, hiányos és mesterségesen kipótolt információkból fakad.

Én az utóbbit akartam választani, de elbuktam: kicsinyesen ragaszkodtam az igazamhoz, és olykor kifejezetten dühös lettem attól, hogy nyilvánvalóvá vált a tévedésem, pontosabban a tévedéseim sora, amik köré az életemet, értékrendemet, egyszóval magamat szerveztem. A végén mégis úgy tűnt, elégedett velem. A korábbiak állítólag rosszabbul bírták.

Kolbi családjának eredete a múlt ködébe vész. Amit tudni lehet, az az, hogy valamikor, amikor itt még más nyelven beszéltek (nem tudta megmondani, milyen nyelven, de jó régen lehetett) emberek és koboldok békében éltek egymás mellett. Már amennyiben békét jelent az, hogy tudtak egymásról, és ez a tudás nem zavart senkit. Amíg a tudomány, korunk új vallása be nem tiltotta a saját rendszerébe nem illeszthető lények, tárgyak, cselekvések és szabályok elismerését, elfogadását, ez így is volt. Ezekből a korokból maradt is fent számos történet, de mára mindentudó mosollyal és fensőbbséges legyintéssel mesének szoktuk titulálni őket, és a gyerekeink felnőtté válásának fontos állomása az, amikor már ők sem hisznek ezekben a történetekben.

Sok történet él Kolbi szerint a régiek balhéiról, amikor tulajdonjogi viták alakultak ki. Mivel a koboldok otthonai a föld alatt vannak, amikre – az ő szavaikkal – a „bengák” csak ráépítettek egy-egy kőszörnyet, úgy tekintik, hogy ez egyfajta eltűrt birtokháborítás, amiért ellenszolgáltatást várnak. Ennek mértéke azonban csak a koboldok számára jelentős, én is megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy a számukra mára csak igen nehezen beszerezhető zöldségekből kell valami keveset juttatni. Egy-két kiló krumpli, sárgarépa és esetleg cékla vagy zeller megteszi, a többit maguk is beszerzik egy furcsa és számomra nem is nagyon érthető eljárással, alulról, megközelítve de nem átlépve a földfelszínt.

Sokáig nem volt gond ezzel, de aztán jött a mindenható tudomány, és „mióta a világ varázstalanítva lett, mióta minden banális óraszerkezet”, már nem lehet nyilvánosan beszélni ezekről. Ha valaki mégis meglátja őket, vagy amit csinálnak és erről másoknak beszél, azt a tudományos világ inkvizíciós szervezetének papjai, azok a bizonyos pszichiáterek veszik kezelésbe. Tehát még a mágia egykori létezésében hívők is tévednek, amikor korunkat egyfajta mágikus apályként jellemzik, valójában a nem magyarázható tettek (mai nevükön csodák) egyszerűen illegalitásba vonultak, és – képletesen és átvitt értelemben is – a felszín alatt zajlanak.

Elég kevés beavatott van. Nehezen viselik, ezért az egyébként csúnyán megcsappant koboldtársadalom zöme szegénységben és teljes inkognitóban igyekszik élni. Fogynak, mert a szmogot az ő szervezetük ennyi év után sem tudta tolerálni, ezért – és persze a fizikai adottságok miatt – főként kertvárosi házak alatt találni még valakit. Beszélik, hogy a belvárosi csatornarendszerek és a metró építésekor sok kis koboldlak megsérült, vagy épp összenyílt a hálózatokkal, a Földalatti vonalán és a szocializmus alatt épített, ma már használaton kívüli, titkos alagútrendszerekben máig élnek páran, de ezt a légköri viszonyok miatt nehéz elképzelni. A koboldok nem társasági lények, náluk az egyetlen igazi közösség  a család, és jó ideje házasodási céllal sem ismerkednek. Nagyjából száz éve nem született kobold, amennyire Kolbi tudja, és lehet, hogy rendkívül hosszú életűek, de alighanem ők (illetve a kicsik, az ő gyerekeik) az utolsó koboldgeneráció. Nincs írott történelmük, csupán legendáriumuk (ők a meséket nem az állítólagos csodák, hanem éppen a mi történelemfogalmunkhoz hasonló történetrendszerük köré építik elég nehéz nem elválasztani a valóságot a fikciótól), így nem sokat tudni az eredetükről, de annyi biztos, hogy közük volt azokhoz a népekhez, akiket ma keltáknak nevezünk.

Én már a beavatottak közé tartozom, és ennek van egy olyan sajnálatos következménye, hogy sosem lehet másképp. A Man in black villanófényes memóriatörlője sajnos valóban csak a mesében létezik, ha egyszer tudomást szerzel a másik – Kolbi szerint a teljes – világ létezéséről, akkor is tudni fogsz róla, ha már nem akarsz. Azt pedig igen nehéz megemészteni, hogy egy olyan – az emberek túlnyomó többsége szerint nem is létező – kis lény történetét hallgatom, aki valamikor a török idők alatt született. A kicsik, akik Kolbi szerint még igen ügyetlenek és tapasztalatlanok, „csak” a századforduló környékén látták meg a holdvilágot (náluk így mondják). Mivel ők a hagyományosan elfogadott naptárrendszert nem használják, csak eseményekhez köthettük az időpontokat, amikről tudomást szereztek akkoriban. Ezek alapján sikerült úgy-ahogy belőni a dátumokat. Felesége – vagy ahogy ő hívja, Anyus – valamivel fiatalabb nála, már nem voltak fiatalok, amikor találkoztak, és a találkozás előtti időkről nem szívesen beszél.

Kolbi azt állítja, hogy amit mi varázslatnak, csodának vagy mágiának nevezünk, abban semmi romantikus nincs, neki épp olyan nehéz erős fejtornával (így mondta) parazsat kelteni, mint lépni, enni, aludni. Ne legyek meglepve az ilyesmin, mondta, semmi extra, olyan, mint a madárnak a repülés: mi nem tudunk, ő tud, és kész. A különbség szerinte annyi, hogy mi találtunk valami – a tudományunkba illeszthető – magyarázatot arra, hogy mitől tud repülni a madár, az ő úgynevezett mágiáikra meg nem sikerült, ezért úgy döntöttünk, hogy olyan nincs is. Ami nekik sokkal nehezebb, az a számunkra „normálisnak” tűnő műveletek technológiai részét megérteni. De csak igen ritkán vesznek igénybe ilyesmit. A nagy művüket azért, mondta, megmutatja. Erőlködve cibált ki valami ruhának tűnő izét egy kis fülkéből, de ahogy jobban megnéztem, a hideg rázott ki a felismeréstől. Felordítottam, de nem bírtamm nem odanézni. Egy ember összeesett bőre volt. Pontosabban ruhában, cipőben lévő öregasszony, akit, mint egy lufit, leengedtek. Odahívta Anyust, meg a kicsiket, belebújtak, és a szám leesett attól, amit láttam. Az utcán számtalanszor összefutottam ezzel a töpörödött, öreg nénivel, gurulós banyatankot húz mindig, és nagyon furán jár, de hajlott korának tulajdonítottam ezt. A szemek megdöbbentőek voltak: teljesen éltek! Csak mintha külön, kaméleon-módra mozognának… Mint kiderül, a két kicsi összedugja egymás mellé a fejét, és az egyik a jobb, másik a bal szemét kölcsönzi a maskarához. Amikor kijöttek belőle, és a bőr összeesett, a Harry Potterben látott jelenetre gondoltam, ahol Voldemort kígyója hagyja el az általa addig mozgatott halott öregasszony testét. A hideg rázott ki, Kolbi viszont vadul vigyorgott. Ezzel a módszerrel tudnak feltűnés nélkül guberálni, és mindent, ami kell, így be is szereznek. Egyszer állítólag majdnem összefutottunk, alig tudtak elbújni a garázsba, és miután bementem én is, elestek, mert a kicsik a fejrésznél vitába kerültek, nem tudtak megegyezni, ki melyik oldalra kerüljön. Amikor beléptem a sötét garázsba, összehúzták a bőrt a gallyak mögött, de ez állítólag olyan vicces volt, hogy a kicsik suttogva ugyan, de röhögni kezdtek. Már emlékeztem az egészre. Ha akkor megtalálom őket, biztosan szívinfarktust kapok…

Aztán Kolbi elkomolyodott és picit feszengeni kezdett. Egyik lábáról a másikra állt, a körmét piszkálta. Van még itt más is, mondta. Nem akaródzott belekezdenie.