Veszekedtünk. Azt mondják, a legjobb házban is megesik, engem mégis nagyon megvisel. Nehéz megszokni, hogy akit szeretsz és akivel le akarod élni az életed, néhány perc alatt az ellenségeddé válik és olyan dolgokat vágtok egymás fejéhez, amilyeneket még idegeneknek sem szívesen mondanál. Egyik cigit szívtam a másik után és a kert félhomályában mászkáltam fel-alá céltalanul. Máskor egy romantikus nyári estének tűnhetett volna, most mégis inkább fülledtnek, nyomasztónak tűnt.

Valamelyik gyerek kint hagyott egy amerikai focilabdát, és mivel pont sikerült a sötétben rálépni erre a tojás alakú izére, elvesztettem az egyensúlyomat, és egy cseppet sem elegáns mozdulattal lementem spárgába. Azaz lementem volna, de a százhúsz kilóm és a mozgásszegény életmódom nem segített: iszonyú fájdalom hasított a jobb combomba, felordítottam, kapálózni kezdtem, és - talán önvédelemből, talán bénaságból - eldőltem balra, ahol a garázs falának tövében hegyes karóként mered ki a földből az előző bérlő által elpusztított, általunk rosszul kivágott tuja töve. Arccal a nyárs felé zuhanva, mintha lelassult volna az idő, a következőket állapítottam meg ebben a sorrendben:

1. valószínűleg meghalok, de ha véletlenül mégsem, akkor is meg fogok vakulni

2. nem tehetek semmit, mert a labda a bokám alatt támasztja el a lábamat a földtől, a talpam esélytelenül keres valami ütközőt

3. valaki lök rajtam egyet, és én eltérülök, pár centivel a karó mellett adok akaratlan csókot Sashalom alsó határának

Beütöttem az orrom, forró, nedves, vas- és földízű lett a szám, és nem értettem semmit. Amikor múlt nyáron a párommal beborultunk a Socába a rafting első tíz perce után, akkor történt hasonló időlassulás. Ott naplóztam ilyen hidegen magamban, ahogy a vízbe kerülök, ahogy vizet lélegzek be, ahogy köhögnöm kell, és végül ahogy a kézfejem alig pár centire, de elhúz amellett a kis szikla mellett, amibe még meg tudtam volna kapaszkodni, és ahogy tudatosul bennem, hogy na most gáz lesz. Volt persze pánik is, de csak percekkel később, miután beszorultam egy mini öbölbe, amit a sodrás vájt a sziklába, és a többi beborult raftingoló egymás után esett rám és taposott le, az életéért küzdve. De most már túl voltam a veszélyen, pánikra idő sem volt, feküdtem a hasamon véres arccal a sötét kertben, mégis olyan volt, mintha elment volna az eszem. Lábakat láttam arrébb valamivel. Két kis koszos lábfejet, girbegurba lábujjakat, aránytalanul vékony, csontos lábszárat, térd alá érő rongy fedte a folytatást felfelé, de ilyen fejtartás mellett eddig láttam. Biztos voltam benne, hogy bevertem a fejem és hallucinálok. Ekkor azonban a két kis láb idegesen toporogni kezdett, majd jóval közelebb az arcomhoz, szinte súrolva az orromat, megjelent is riadt kis arc. Két valószínűtlenül nagy szem nézett rám ijedten. Pislogtam egyet, amitől megijedt az arc és a láb tulajdonosa is, és olyan gyorsan és szinte hang nélkül tűntek el, hogy még mindig a hallucináció tűnt a legvalószínűbbnek magyarázatként. Körülnéztem persze, de - micsoda meglepetés - megint semmit nem találtam, ami arra utalt volna, hogy volt itt két kis izé. Két nemtudommi. Leporoltam magam és bementem a házba.