Napokkal később is összeszorult a gyomrom, ha az a képtelenség (mert annak kellett lennie) eszembe jutott, amit azon az estén láttam. Olyan nincs. Ilyesmi nem létezik, csak a könyvekben és filmekben.

Egyébként szépen telt az életünk. Párom kisebbik fia nagyjából egy éve kapott egy felnőtt biciklit, mert az előzőt kinőtte. Teltek a napok, hetek, hónapok, és csak nem akarta használni. Lassan kiderült, hogy nem szereti, mert állítólag nem kényelmes. Egy elég jó trekking bringa pedig, csak hát nem újonna kapta, és bár szinte használatlan volt, nem új modell. Olyat szeretne, mint Laci barátomé. El kéne adni. Nekem egy ideje nincs bringám, és felmerült, hogy nekem is jó lenne. Tegnap este beállítottam az ülésmagasságot, és a párommal kibicikliztünk a boltig. Hihetetlenül jó volt. El is határoztuk, hogy ma (még kettesben, mert holnap jönnek meg a gyerekek) kitekerünk a Rómaira csobbanni egyet. Huszonnégy kilométer, oda vissza majdnem ötven, jó kezdet. Fogyózom, és jóféle mozgás, programnak sem rossz, mindig szerettem tekerni. Rég volt ennyire jó napunk. Este az ágyban megint csak egy ember feküdt ébren...

Hiába hessegettem eddig, az emlékeim vagy látomásaim vagy a mittudoménmim újra és újra bevillantak. Az a döbbenet a csigalépcső látványától, nem beszélve persze a magamhoz térés körüli zavaros eseményekről... Miután elájultam, még volt egy utolsó gondolatom: tud-e bárki arról, hogy ennek a háznak van legalább egy mínusz második szintje is. Mert az már az eséskor is biztosnak tűnt, hogy a lépcső a pincéből vezet valahova. Nos, vezetett is. De mire azt is megláthattam, hova, túl kellett tennem magam egy igen komoly sokkon. Az ájulásból ugyanis nem magamtól tértem vissza. Pofoztak. Még alig értettem a távoli, engem szólongató hangokat, amikor lassan derengeni kezdett, hol vagyok és mi is történt pontosan. Na, ez segített gyorsabban ébredezni. Hirtelen felültem, ami hiba volt, mert nagyon megszédültem. Aki addig mellettem állt és valószínűleg pofozgatott, most hátrébb ugrott.

A félhomályban úgy tűnt, mintha egy kis ember lett volna. Egy valószínűtlenül kis ember, valami szárihoz hasonló, de igen viseltes rongyot viselt magán, és - nem hittem a szememnek - egy cilinder volt a fején. Mindent por lepett, a rajta lévő száriszerű ruha sem tűnt tisztának, ez a cilinder viszont ragyogott. Tőle kicsit távolabb, közel a sötét folthoz, ahol a csigalépcsőt láttam egy ájulással ezelőtt, egy másik, a hozzám közelebb állóhoz kísértetiesen hasonló emberke, vagy mi  toporgott idegesen, és amikor ránéztem, elkapta a tekintetét, és a földet bámulva, restelkedve megszólalt: bocsánat.

Nem kellett sok hozzá, hogy visszasüllyedjek az ájult békébe ebből a hülye látomásoktól, pincéből levezető csigalépcsőktől és bűntudatos koboldszerű lényektől terhelt valóságból, de valahogy sikerült ébren maradnom. Azt mondtam, semmi baj. A kis lényt nagyon meglepte, hogy én válaszolok a másik helyett, hiszen a bocsánatkérés, mint kiderült, nem nekem szólt. Nem volt nehéz kitalálni, kinek volt a nem legmegfelelőbb percben túlnyomásos a hasa. A magamban csak pukimanónak nevezett izé szólongatni kezdte a másikat: gyere már!!! A kis pofozkodó még egyszer végigmért, majd két pillanat alatt eltűnt a pukizóssal együtt a sötétben. Tőlem annyi telt összesen, hogy utánuk szóljak alig hallható, elcsukló torokhangon: hé. Ők erre nem válaszoltak, viszont kis lépteik egy nyikorgó hang kíséretében elhallgattak. Ismerős volt ez a hang, de csak másnap este jöttem rá, mi volt az: mindig megijesztett az az éjszakánként hallható zaj, amit általában annak tulajdonítanak, hogy a fa belsők hőmozognak, és eddig én is azt hittem (akartam hinni), csak ennyiről van szó. Pedig ez a csarnok ajtajának a zaja volt.

Elindultam a csigalépcső felé. A szívem a torkomban dobogott, de a lábam szinte magától lépkedett: a kíváncsiság olykor az életösztönnél is lehet erősebb. Pici, de meghatározhatatlanul öregnek látszó, vas vagy valamilyen fém lépcső volt. A fokok olyan keskenyek, hogy a sarkam épp csak nem csúszott le róluk. Elindultam lefelé.

Ami először feltűnt, hogy nem mínusz második szint az, ahova tartok, annál ez sokkal lejjebb van. Talán hetven lépcsőfokot érintett a lábam, amikor először éreztem követ a talpam alatt. Semmit nem láttam. Eszembe jutott a telefonom, azon is van zseblámppa! Felkapcsoltam. A szívem biztosan kihagyott egyet-kettőt: egy hatalmas, ódon csarnok sarkában álltam, amit míves stukkók és öreg festmények díszítettek. Üres volt, leszámítva négy vagy öt, engem bámuló, a fentiekhez igen hasonló, de vénségesen vén kis szerzetet...