Csodálatos lett volna ez a nap is. Biciklivel mentem dolgozni, most először. Bár valamivel kevesebbre tippeltem, nagyjából ötven perc tőlünk beérni. De ez ötven boldog és gondtalan perc, olyan, amilyet gyerekként éltem át suliba menet (én, bár fura lehet, szerettem suliba menni). Ugyanígy nézegettem a többi embert, a pékségek és frissen parfümözött hölgyek mellett nagyokat szippantottam a levegőből, és észre sem vettem, hogy vigyorgok. Így volt ez most is. Egészen felvillanyozódtam tőle, egész nap a haza utat vártam, mentem volna tovább, pedig még a munka is kifejezetten szórakoztató és érdekes volt. Aztán jöttek az első viharjelzések, majd besötètült az ég is. Nem hagytam magam lebeszélni, bringával indultam el. A táska legmélyebb részére tettem a tárcámat, bele a telefont, de mint utóbb kiderült, így sem maradtak szárazak… Amikor az út felénél az irtózatos erejű szél a szemem láttára porszívózta fel a porosnak cseppet sem tűnő Kerepesi utat, még vidáman (bár hunyorogva) tekertem tovább. Amikor az út kétharmadánál elkezdett esni az eső, arra gondoltam, egy hűtőfürdő több napi lázas kánikula után nem rossz. Az utolsó kilométer kezdetén, amikor már-már megérkeztem, na, akkor jött a jégeső. Vízszintesen csapkodta az arcomat, pattogott a fejemen, foltosra verte a karomat, de én akkor sem húzódtam be előle sehova: felállva tekertem, mert a szembeszél gyakorlatilag megállított volna. A szemem nem tudtam nyitva tartani, hatalmas faágak zuhantak le körülöttem, és végül, sokára, nehezen, de hazaértem. Mindenem vizes volt. A többiek sehol. Egy gatyában ültem a nappaliban, forró teát ittam és úgy éreztem, nyertem. Nehogy már egy vihar... És ekkor kopogtattak. Az ajtó előtt nem állt senki.

Becsuktam az ajtót és azon gondolkodtam, biztosan innen jött-e a kopogás. Valami nem stimmelt. Újabb kopogás. Most már biztos, hogy a hátam mögül jön. Elindultam a hang irányába. A földszinti vécé és fürdőszoba ajtói nyílnak balra, Julcsa szobája jobbra. Benyitottam mindháromba, de semmi. De volt ott még egy ajtó: a ház alatti pincerészhez (amit mi is használhatunk) vezető lépcső lejárója. Rossz emlékek (vagy hallucinációk?) törtek fel, de mire kinyitottam az ajtót, nyomtalanul tűnt el az egész. Helyette a vak rémület jelentkezett. Nincs ijesztőbb annál, mint amikor beigazolódik valami, amitől mindig is féltünk. Az, hogy az addig elképzelt, biztonságos szabályok szerint működő, meg- és kiismerhető világ mellett egy másik is létezik: hogy a mindig szőnyeg alá söpört, pletykának és alapvetően mesének titulált sztorikat nem egy túl erős fantáziával megvert idióta találja ki.

Először majdnem visszacsuktam az ajtót, majd a térdem magasságában érzékeltem valami mozgást. Lenéztem, és ott állt a cilinderes kis izé, akit a felesége (ha az volt) Kolbinak hívott. Az, aki – ha nem is ingyen, de – megengedi, hogy a házában lakjam. Az elmúlt napok minden igyekezete, amellyel hallucinációnak, fantáziálásnak, betegségnek akartam tulajdonítani a pincém alatti szint lakóival kapcsolatos tapasztalataimat, most egy csapásra romba dőlt. Ezek szerint mégsem hülyültem meg, vagy épp ez a bizonyíték arra, hogy meghülyültem. Lassan negyven vagyok, a skizofrénia kialakulásának, megjelenésének egyik jellemző életkora férfiaknál. Ez megmagyarázna mindent. És akkor ez a kis izé most nincs is itt. Ezt könnyen kipróbálhatjuk, gondoltam, és finoman a kis emberke felé rúgtam. Ha nem tévedek, egyszerűen át fog lendülni rajta a lábam. Ehelyett telibe találtam, mellbe rúgtam szegényt, ő pedig döbbenettel az arcán hátratántorodott és legurult az igen meredek pincelépcsőn. Megint tátva maradt a szám. Mi a franc folyik itt? Vissza akarom kapni az életemet, amiben a legizgalmasabb dolgot is képes vagyok komolyabb stressz nélkül átélni. Mi lesz a következő? Berepül a hálószobánkba a kibaszott Harry Potter?! Vagy Gandalf odacsődít pár rossz modorú zabagépet? Tényleg, Bilbo érezhette így magát. Hagyjanak békén.

Mindez csak egyetlen pillanat alatt futott át a fejemen, mert azok a hangok, amiket szegény Kolbi feje produkált a lépcsővel való rugalmatlan ütközése során, a frászt hozta rám. Utána rohantam, és kis híján én is leestem. Ott feküdt szegény a koszos pince félhomályos padlóján, teljesen mozdulatlanul. Sebek nem látszottak rajta, de ezt akkor még a sötétnek tudtam be. A makulátlan cilinder vagy két méterrel arrébb hevert a padlón. Kolbinak alig volt haja, májfoltos feje pedig egy merő ránc volt. Mint egy mazsola, olyan volt szegény. Vajon hány éves lehet? Megbecsülni sem tudtam… De ennél sokkal ijesztőbb volt, hogy nem lélegzett és semmire nem reagált. Ha léteznek is koboldok Sashalmon, most én megöltem egyet közülük. Az ijedtségemről teljesen elfeledkeztem, nagyon szomorú volt így látni ezt a kis lényt. Felemeltem, mint egy halott kisbabát, óvatosan. Felszedtem a cilinderét is, ami egyébként megdöbbentően meleg volt (ellentétben Kolbi testével, ami olyan hidegnek és élettelennek tűnt, mint fél kiló tarja), és elindultam felfelé. Azaz indultam volna, de ekkor tűnt fel, hogy a bojler helyén valami sötét folt tátong. Azaz a bojlert tartó fal, mint egy ajtó, nyitva áll, és mögötte ott egy már korábban is látott (vagy ahhoz teljesen hasonló) lépcső, ami a mélybe vezet. Végül is a családjához kell vinnem, hova máshova. Nem tudom, mi a teendő egy kobold halálakor.

Hosszú volt az út lefelé, hosszabb, mint amit a külső pincéből lefelé vezető lépcsőn megtettem. Egy függöny zárta le a végét, vörös, mint a Twin Peaks Fekete Barlangjában, és azon át egy kopott kis konyhába vezetett az út. A konyhában kedves rendetlenség, az a fajta, amitől egy hely otthonossá válik, és ott pakolt nagy dirrel-dúrral az a kis izé, akitől megtudtam Kolbi nevét. Azaz, ha jól tippeltem, a felesége. Amikor meglátott, az általam várttal ellentétben nem szomorú vagy riadt, hanem rohadt dühös lett. Úgy üvöltött, ahogy csak a parányi torkán kifért: „Megrúgtad, mi?! Pedig pont én mondtam neki, hogy te más vagy, hogy te még csak nem is bántottál minket, erre tessék! Ugyanolyan erőszakos tahó vagy, mint az összes benga! Tedd már le, baszd meg!” Még ebben a gyászos-stresszes helyzetben is viccesen hatott, ahogy egy ordító kobold káromkodik. Szót fogadtam. Ő odaugrott, és egy gyors mozdulattal Kolbi fejére csapta a cilindert, aki ettől úgy tért magához, mintha mi sem történt volna. Neje viszont megint meglepett, ugyanis ahelyett, hogy megörült volna a csodás gyógyulásnak, vagy inkább feléledésnek, őt is vadul szidni kezdte, és nem finomkodott: „Az anyád picsáját! Hányszor kértem, könyörögtem, hogy sose menj a közelükbe?! A múltkor már majdnem késő lett. És akkor velem mi lesz? És a kicsikkel??? Arra nem is gondolsz, baszd meg, hogy mi akkor mihez kezdünk, ha te…” Majd kitört belőle a sírás. Kolbi meglepően nyugodt volt, a beleélés legapróbb jele nélkül próbálta csitítgatni a nejét, majd odajött hozzám mosolyogva, és a legváratlanabb pillanatban akkorát rúgott a sípcsontomba, hogy felkiáltottam. Erre nagy csend lett, majd mindkettejükből kitört a hahotázó, könnyes nevetés. Először megint csak ostobán bámultam, de mivel a nevetés ragadós, én is hamar elkaptam…

Azért kerestek, mert Kolbi elérkezettnek látta az időt a beavatásomra, amit még a csarnokban tett látogatásomkor ígért. Leültettek a földre (a konyhaasztal is Barbie-bútor méretű volt), kaptam egy felespohár-méretű bögrében krumpli levet, és Kolbi, mint egy jó mesélő, belekezdett. Két órán át hallgattam. Erős túlzás volt, hogy minden kérdésemre választ kaptam, de amikor végül felmentem a családomhoz (közben megjött mindenki), már egy másik ember voltam. Olyan, aki tudja, hogy milyen keveset tud, és milyen jelentéktelen hülyeségeket tartott mindeddig fontosnak.

Az este átlagosan telt, hamar lefeküdtünk, és az ágyban fekve, a plafont bámulva próbáltam rendszerezni a hallottakat és tisztázni magamban, hogy valószínűleg az utolsó szóig igaz.