A csarnok sötét és üres volt, leszámítva négy vagy öt, engem bámuló, a fentiekhez igen hasonló, de vénségesen vén kis szerzetet... Egy asztal körül ültek. Az asztalon régi fém gyertyatartó, a gyertyák még füstöltek, mellettük koppantó pihent. Valószínűleg az érkezésem hallatán oltották el a fényeket, egy utolsó, erőtlen próbálkozás az inkognitó fenntartására. Akik után lejöttem, nem látszottak sehol, talán elbújtak, de az öregek nem követték őket. Ültek nyugodtan, és várták, mit teszek. Hideg és nedves dolog érintette a mellem: a nyálam csordult ki. Ekkor vettem észre, hogy tátott szájjal bámulok. Ettől picit zavarba jöttem, de megszólalni azért nem sikerült.

Ennyi meglepetés, egy ájulás, mindez az éjszaka közepén – ez azért sok volt. Ma már azt gondolom, lehettem volna udvariasabb, és feltehettem volna sok logikusan kikívánkozó kérdést, de mindössze annyit tudtam javítani az antrém során mutatott képen, hogy becsukat a számat és megtöröltem az állam. Idegesen lépkedtem egyik lábamról a másikra. Kellemes idő volt, nyoma sem volt a fenti kánikulának, ahogy ez el is várható. Enyhe dohszag, meg még egy illat, amit nem ismertem fel először, érdekes, cseppet sem kellemetlen elegye tette még öregebbé a kortalanul régi helyiség hangulatát. Gullivernek éreztem magam mellettük, de nem Swift, hanem Szatmári Gulliverjének, aki bamba és értetlen. Kicsik voltak nagyon, talán fél méteresek. Mindnek cilinder a fején, de a ruha gyanánt hordott szári más volt, mint azoknál, akiket magamban már gyerekeknek neveztem. Ezeké itt tiszta volt, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon rendezett. Az asztalon evőeszközök, néhány szem krumpli, és valami uborkaszerű, de mégsem az. Talán valaminek a gyökere lehetett, nem ismertem fel. Középen, egy kis tálkában, amilyenbe a csontot szoktuk dobni, kukacok nyüzsögtek.

Hát, jó estét – szólalt meg végül az asztalfőn ülő. Felállt. A többiek némán követték a szemükkel. – Gondolom, a gyerekek voltak. – nem kérdezte, csak mondta. Még mindig nem tudtam megszólalni, de egy bizonytalan bólintásra azért tellett. Közben átfutott a fejemen, hogy úgyis mindjárt felébredek ebből a barom álomból, nem kell aggódni. – Üljön le, ha gondolja – hangzott a családfő szava. Körülnéztem, de a bútorok egy párszáz éves babaház felszerelésére emlékeztettek, esélyem sem volt leülni sehova, ugyanakkor a lábam megint reszketett egy picit. Leültem a földre. A kis izék és a bútoraik valóban kicsik voltak, viszont a csarnok jó nagy volt, abban otthonosan éreztem magam. Törökülésben néztem ezt a fura kis családot. Akit magamban már családfőként emlegettem, visszaült a székébe. A többiek ülve maradtak, de felém fordultak. Csend volt. Az egyikük végül felállt, sietős léptekkel odajött hozzám, és legnagyobb meglepetésemre mosolygott. Körbe járt, megnézett magának, majd odaszólt a válla fölött a családfőnek: – Kolbi, szerintem hadd maradjon a házunkban. Őt ne küldjük el, jó? Egész értelmesnek látszik, és nem kezdett el törni-zúzni, még a kicsiket sem bántotta. Annyi lakónk volt már, hadd maradjon, jó?! Lécci!!! Jó???

Azt hittem, rosszul hallok. Úgy beszél rólam ez a manónéni vagy mi, mintha különben épp ki akartak volna dobni a saját (na jó, bérelt, de az alatt végül is saját) házamból. Kolbi, a családfő – látva a zavart az arcomon – nagyot sóhajtott, majd alig hallhatóan megszólalt: – Nem bánom, de ezúttal nem ingyen.

A legnagyobb jóindulattal sem lehet nullának nevezni azt a – nekem legalábbis – komoly összeget, amit a ház tulajdonosának fizetek mindig, hó elején. Nem jó érzés rajtakapott potyázónak tűnni valakik előtt, akik sajátjuknak gondolják a házat, de annyira össze voltam zavarodva, hogy összesen a tekintetem további butulása adhatott visszajelzést nekik arról, mennyire látom át és tudom befogadni ezt az egészet. Kolbi, a magát háztulajdonosnak gondoló manószerű lény végre felfogta, hogy mi a bajom. Hogy nem értek egy kukkot sem, hogy a feje tetejére fordult bennem a világ, hogy egy-két napja még bárkit lehülyéztem volna, aki azt állítja, hogy valóban élnek a földön koboldok, vagy manók, vagy mik, és hogy egy ősi kőcsarnok van a kertvárosi házam alatt, ahol ezek élnek. És hogy hülyeségeket beszélnek és pénzt is akarnak tőlem. Teljesen hülyének néztem volna azt, aki ilyet állít. Odajött hát ő is, útközben odaszólt távozóban lévő nejének (mert egyre inkább házastársaknak tűntek), hogy ezt a részt már annyira rohadtul unja, hogy csak na, majd rám nézett, és széles gesztusokkal, mint valami betanult szöveget, de olyan mimikával, mintha sérült értelmű kisgyerek lennék, elmondta, hogy „nem kell megijedni, mert minden kérdésedre választ fogsz kapni, és neeem, neeem őrültél meg, és iiigen, vaaaannak ilyen lények, mint mi, és ha visszajössz holnap, vagy inkább a jövő héten, akkor majd mindent elmondok, de nem ma. Most pedig viszontlátásra.”